Varga Dániel csapatkapitány még a rajt előtt bökte ki, hogy ez a csapat tulajdonképpen bárkit legyőzhet, ezért, ha bejut a legjobb négybe, ott már minden megtörténhet, akár az is, hogy döntőt játszik. Igaza lett. Pedig érdemes visszaidézni azt a keserves momentumot, amikor a csoportban a szerbektől kapott sima verés, majd az ausztrálokkal kiszenvedett döntetlen után, a nyolcaddöntő első negyedében a még mindig „nyeles labdával” pólózó kazahok 4–2-re vezettek együttesünk ellen. Te jó ég, mi jöhet még? – néztünk egymásra ekkor, és ha valaki rávágja, hát a világbajnoki döntő, orvosért kiáltunk.
Erre tessék. A negyeddöntőben a görögök feletti 9–3-as diadal jelezte először, mi rejlik a társaságban – Benedek Tibor szövetségi kapitány ekkor kijelentette, ő ezt nyár eleje óta pontosan tudta, csupán lélektani kérdés volt, mikor nyilvánul meg eredményességben is –, az olimpiai bajnok horvátok elleni 11–10 pedig korszakos hőstett. Az ellenfélnek ítélt tizennégy kiállítás és két büntető, Nagy Viktor bravúrsorozata, az élén a két kifogott ötméteressel, Szivós és Vámos három-három bődületes gólja, Varga Dénes két találata, benne az utolsó sziporka miatt is.
A magyar póló egyik hőskorában, 1973 és 1982 között négy vb-n egy arany és három ezüst volt a termés – négy fináléról azért nem beszélhetünk, mert körmérkőzés zajlott –, a Kemény-érában a 2003-as, ugyancsak barcelonai világbajnoki cím, valamint az 1998-as, a 2005-ös és a 2007-es második helyezés is csupa-csupa kimagasló eredmény, de váratlannak egyik sem mondható. Ez a mostani azonban igen. Hiszen a tavalyi olimpián ötödik csapatot lefejezte a kissé már így is elkésett generációváltás, ezért azt hittük, a három délszláv alakulat és a vb-címvédő olasz is előttünk jár. Talán így is van, általában. De itt és most, a barcelonai vb-n Magyarország és Montenegró vívja a finálét!
Utóbbi gárda úgy intézte el az elődöntőben 10–8-ra Olaszországot, hogy az utolsó negyedet már átszunyókálta, átmúlatta, 4–1-re odaadta.
Ám még ne rohanjunk előre az esélylatolgatással, ki kell élvezni ezt a pillanatot. Úgyhogy állítsuk meg az időt, illetve tekerjük vissza 2007. április 1-ig! Bolond nap volt, Magyarország és Horvátország Melbourne-ben szédületes vb-döntőt kerekített. A mieink a hajrában egy góllal vezettek, amikor Szivós Márton ziccerben úszott kapura. Ha belövi, megvan az arany, ő bizonyára bebetonozza a kerettagságát Pekingre is, és ma olimpiai bajnok. Csakhogy kimaradt, a helyzet, majd Szivós is, a meccset hosszabbítás után a horvátok nyerték, Marci pedig itthonról nézte, ahogy Pekingben a társai megdicsőülnek. Csütörtök éjjel, Barcelonában három pazar góllal rendezte saját magával, az ellenféllel és a sorssal szembeni adósságát, és amikor megkérdeztem tőle, eszébe jutott-e az a hat évvel ezelőtti meccs, tűnődve felelte: „Persze, hogy eszembe jutott. Nem is egyszer, de így van rendjén, eszembe is kell jutnia, mert emiatt nem hagytam még abba.”
Benedek Tibor viszont abbahagyta, azaz szövetségi kapitányként épp, csak elkezdte, de játékosként égett annyit a tűzben, hogy felkészülten várja a megpróbáltatásokat. A 11–10-et követő örömmámorban is higgadtan mondta: „Nagyon megnehezítették a dolgunkat, elég csak megnézni a kiállítási arányt, de nem baj, jól van ez így, erre számítottunk. A szívünknek köszönhetjük, hogy mégis nyertünk, a döntőre újra fel kell pörögnünk, de ahhoz már emberfeletti teljesítmény szükséges.”
Kemény Dénes elnök, aki kapitánysága első évtizedében döntőről döntőre járt a válogatottal, ezúttal a VIP-teraszról figyelte az összecsapást, majd érdeklődésemre kijelentette: „ A fő különbség az, hogy most sokkal többen gratulálnak, mert odaférnek hozzám, de nehezebb itt ülni, mert a szurkolói elfogultság keveredik bennem az elnöki felelősséggel.” A csapat értékelésekor azonban még a közelmúltbeli mesteredző szólalt meg: „Azért nyertünk, mert játszottunk, mertünk játszani. Nem azzal akartuk legyőzni a horvátokat, amiben ők az erősebbek. Ha mi úgy szeretnénk pólózni, hogy előre kisakkozzuk az akcióinkat, és egy lépéssel az ellenfél előtt járunk, abból sok jó nem sül ki. Mi a magyaros vízilabdára építhetünk, azt csak mi tudjuk. Most is azzal győzött a csapatunk, hogy a láncait veszítette.”
Remélhetőleg szombatig nem is találja meg. Mert azt a gárdát, amely úgy védekezik, mit a görögök, és úgy támad, mint a horvátok ellen, senki sem verheti béklyóba; ha csak ő nem, saját magát.
