Te jó ég, mi jöhet még? Döntős a magyar válogatott

A magyar válogatott világbajnoki döntőt vívhat. Ezt a mondatot roppant sikeres sporttörténelmünk során sem írhattuk le tíznél sokkal többször.

Benedek Tibor viszont abbahagyta, azaz szövetségi kapitányként épp, csak elkezdte, de játékosként égett annyit a tűzben, hogy felkészülten várja a megpróbáltatásokat. A 11–10-et követő örömmámorban is higgadtan mondta: „Nagyon megnehezítették a dolgunkat, elég csak megnézni a kiállítási arányt, de nem baj, jól van ez így, erre számítottunk. A szívünknek köszönhetjük, hogy mégis nyertünk, a döntőre újra fel kell pörögnünk, de ahhoz már emberfeletti teljesítmény szükséges.”

Kemény Dénes elnök, aki kapitánysága első évtizedében döntőről döntőre járt a válogatottal, ezúttal a VIP-teraszról figyelte az összecsapást, majd érdeklődésemre kijelentette: „ A fő különbség az, hogy most sokkal többen gratulálnak, mert odaférnek hozzám, de nehezebb itt ülni, mert a szurkolói elfogultság keveredik bennem az elnöki felelősséggel.” A csapat értékelésekor azonban még a közelmúltbeli mesteredző szólalt meg: „Azért nyertünk, mert játszottunk, mertünk játszani. Nem azzal akartuk legyőzni a horvátokat, amiben ők az erősebbek. Ha mi úgy szeretnénk pólózni, hogy előre kisakkozzuk az akcióinkat, és egy lépéssel az ellenfél előtt járunk, abból sok jó nem sül ki. Mi a magyaros vízilabdára építhetünk, azt csak mi tudjuk. Most is azzal győzött a csapatunk, hogy a láncait veszítette.”

Remélhetőleg szombatig nem is találja meg. Mert azt a gárdát, amely úgy védekezik, mit a görögök, és úgy támad, mint a horvátok ellen, senki sem verheti béklyóba; ha csak ő nem, saját magát.