Varga Dániel csapatkapitány még a rajt előtt bökte ki, hogy ez a csapat tulajdonképpen bárkit legyőzhet, ezért, ha bejut a legjobb négybe, ott már minden megtörténhet, akár az is, hogy döntőt játszik. Igaza lett. Pedig érdemes visszaidézni azt a keserves momentumot, amikor a csoportban a szerbektől kapott sima verés, majd az ausztrálokkal kiszenvedett döntetlen után, a nyolcaddöntő első negyedében a még mindig „nyeles labdával” pólózó kazahok 4–2-re vezettek együttesünk ellen. Te jó ég, mi jöhet még? – néztünk egymásra ekkor, és ha valaki rávágja, hát a világbajnoki döntő, orvosért kiáltunk.
Erre tessék. A negyeddöntőben a görögök feletti 9–3-as diadal jelezte először, mi rejlik a társaságban – Benedek Tibor szövetségi kapitány ekkor kijelentette, ő ezt nyár eleje óta pontosan tudta, csupán lélektani kérdés volt, mikor nyilvánul meg eredményességben is –, az olimpiai bajnok horvátok elleni 11–10 pedig korszakos hőstett. Az ellenfélnek ítélt tizennégy kiállítás és két büntető, Nagy Viktor bravúrsorozata, az élén a két kifogott ötméteressel, Szivós és Vámos három-három bődületes gólja, Varga Dénes két találata, benne az utolsó sziporka miatt is.
A magyar póló egyik hőskorában, 1973 és 1982 között négy vb-n egy arany és három ezüst volt a termés – négy fináléról azért nem beszélhetünk, mert körmérkőzés zajlott –, a Kemény-érában a 2003-as, ugyancsak barcelonai világbajnoki cím, valamint az 1998-as, a 2005-ös és a 2007-es második helyezés is csupa-csupa kimagasló eredmény, de váratlannak egyik sem mondható. Ez a mostani azonban igen. Hiszen a tavalyi olimpián ötödik csapatot lefejezte a kissé már így is elkésett generációváltás, ezért azt hittük, a három délszláv alakulat és a vb-címvédő olasz is előttünk jár. Talán így is van, általában. De itt és most, a barcelonai vb-n Magyarország és Montenegró vívja a finálét!
Utóbbi gárda úgy intézte el az elődöntőben 10–8-ra Olaszországot, hogy az utolsó negyedet már átszunyókálta, átmúlatta, 4–1-re odaadta.
Ám még ne rohanjunk előre az esélylatolgatással, ki kell élvezni ezt a pillanatot. Úgyhogy állítsuk meg az időt, illetve tekerjük vissza 2007. április 1-ig! Bolond nap volt, Magyarország és Horvátország Melbourne-ben szédületes vb-döntőt kerekített. A mieink a hajrában egy góllal vezettek, amikor Szivós Márton ziccerben úszott kapura. Ha belövi, megvan az arany, ő bizonyára bebetonozza a kerettagságát Pekingre is, és ma olimpiai bajnok. Csakhogy kimaradt, a helyzet, majd Szivós is, a meccset hosszabbítás után a horvátok nyerték, Marci pedig itthonról nézte, ahogy Pekingben a társai megdicsőülnek. Csütörtök éjjel, Barcelonában három pazar góllal rendezte saját magával, az ellenféllel és a sorssal szembeni adósságát, és amikor megkérdeztem tőle, eszébe jutott-e az a hat évvel ezelőtti meccs, tűnődve felelte: „Persze, hogy eszembe jutott. Nem is egyszer, de így van rendjén, eszembe is kell jutnia, mert emiatt nem hagytam még abba.”