„Fizikailag még mindig erősnek érzem magam” – jegyezte meg, hozzátéve, nem gondolja, hogy a következő néhány évben ismét rendeznek ilyen versenyt. „Az emberek 99 százaléka nem alkalmas erre, ha megszakad sem” – jegyezte meg a sportágról szólva; szerinte se a fizikum, se a megfelelő hozzáállás nincs meg a többségben.
„Ugyanaz a 25-30 ember jár ezekre a versenyekre, ezért is gondolom, hogy közeljövőben, megkockáztatom, a következő évtizedben nem rendeznek ilyen versenyt. Mert aki akart, az itt volt, új emberek meg nagyon ritkán bukkannak fel” – jegyezte meg.
Mint mondta, nem másokkal versenyzett, hanem „csak” a távval, az idővel és önmagával; 72 kilósan ment és 65 kilósan tárt haza a viadalról, ahol szerinte sokan értek el a vártnál rosszabb eredményt, mert nem eléggé figyeltek a táplálkozásra, az ásványianyag-pótlásra és a regenerálódásra, amelyek közül az utóbbira sportpszichológus segítségével készült.
A legnehezebb feladatként a kerékpáros pálya meredek emelkedői mellett a verseny vége felé rosszra forduló időt és a medence hideg vizét említette, amelynek hőmérséklete „sokszor a 17 fokot sem érte el”, de megesett, hogy a levegő sem volt melegebb 11 fokosnál.
„Volt, hogy a medencéből vacogva szálltunk ki, és egyből nekiláttunk a kerékpározásnak a zuhogó esőben” – hozott példát, de amikor sérüléseiről kérdezték, azzal kezdte szűkszavú beszámolóját: „a fájdalom mulandó – a dicsőség örök”.
Az olaszországi Lonato de Gardában rendezett viadalon a versenyzők naponta teljesítettek egy hosszú távú triatlont, amely 3,8 km úszásból, 180 km kerékpározásból és maratoni futásból áll. A magyarok – a győztes Rokob és a második Szőnyi Ferenc – 11-12 órás napi időket értek el, így ők tudtak a legtöbbet pihenni két Ironman között. A verseny keménységét jelzi, hogy a 21 indulóból csak nyolcan tudták leküzdeni a távot.
