„Ez egy álom, egy illúzió. Ez nem foglalkozás, hanem hivatás. Emlékezzetek csak, amikor kisgyerekek voltatok, hányan akartatok ügyvédek lenni, ha felnőtök? Ugye senki. És ki akart futballista lenni? Gyakorlatilag mindannyian.”
Ilyen és ehhez hasonló mondatokból épült fel Míchel, az Olympiakosz edzőjének motívációs beszéde a pireusziak öltözőjében, a Karaiszkakisz-stadionban a keddi, Manchester United elleni bajnokok Ligája-nyolcaddöntő mérkőzés előtt.
Az embernek óhatatlanul a Minden héten háború (Any Given Sunday) jut eszébe, abból is minden idők legnagyszerűbb motivációs beszéde, Al Pacino tolmácsolásában, Végvári Tamás magyar hangján.
Az eredményt ismerjük: a nem túl ismert labdarúgókból álló görög csapat 2-0-ra leverte a „nagy” – de ezúttal igen kicsi – Manchester Unitedet.
Azóta egyfolytában azon rugózik a világsajtó, hogy milyen pocsék a MU, mekkora kontár a menedzserük, David Moyes.
No és az ellenfél? Annak is az edzője, a nyolcvanas-kilencvenes évek legnagyobb spanyol labdarúgója, Míchel? Azért ő is kellett a világra szóló eredményhez.
José Miguel González „Míchel” játékosnak tényleg a legnagyobbak egyike volt, 66-szor játszott a spanyol válogatottban, a Real Madridban 404 bajnoki mérkőzésen 97 gólt szerzett.
Aki látta a madridiak legendás nyolcasát, az megállapíthatta: mindent tud a labdával, amit csak meg lehet tanulni, de nem töri össze magát a zöld gyepen. S pont tőle hallani egy ilyen gyújtó hatású, vérpezsdítő motivációs beszédet?!
Nos, Míchel, az edző korántsem futott be ötvenéves koráig olyan karriert, mint Míchel, a játékos. Spanyolországban kudarcok kísérték pályafutását, a Rayo Vallecanótól a Real Madrid B csapatán és a Getafén át a Sevilláig. Hogy magyar párhuzammal éljünk: Míchel volt a spanyol Détári. Játékosnak óriás, edzőnek nos, nem annyira óriás.
A spanyol sportsajtó kedvenc céltáblája, a spanyol futball udvari bolondja. Munkáját mindig, mindenhol torzító prizmán keresztül vizsgálták. És az eredmények tényleg nem jöttek, illetve folyton a „majdnem” eredmények jöttek. Szállóigévé váltak Míchel nyilatkozatai a spanyol médiában.
„Győzelmet érdemeltünk, de a legnagyobb helyzeteket is kihagytuk.”
„Az ellenfelünk tizenkét emberrel játszott.”
„Hej, ha a kapufáról nem kifelé, hanem befelé pattan a labda ”
És a sokadik kudarc után, makacsul, önfejűen: „Megyünk tovább.”
Ugye, ismerős mondatok a magyar újságolvasónak is?!
Teljesen nyilvánvalóvá vált egy idő után, hogy Míchelnek Spanyolországban nem terem babér, a spanyol labdarúgók nem vevők a szövegére, az egykori világklasszis edzőként nem lehet próféta a saját hazájában.
Míchelnek el kellett mennie szülőhazájából egy kevésbé ellenséges, kevésbé előítéletekkel teli környezetbe.
Oda, ahonnan a nulláról indulhatott, nem a mínusz végtelenből, ahol nem kísértették a saját démonai.
Ez az ország Görögország volt, az Olympiakosz. Át kellett vennie 2013. február 4-én egy bajnokcsapatot, ahonnan elküldték az előző edzőt, Leonardo Jardimot. A bemutatkozás nem sikerült: az Európa-liga legjobb 16 csapata közé jutásért éppen egy spanyol együttes, a Levante verte ki a pireusziakat. Utána a duplázás – bajnokság, kupa – megvolt, s jöhetett a nagy kaland, a Bajnokok Ligája.
A PSG, Benfica és Anderlecht alkotta csoportból sikerült továbbjutni a párizsiak mögött, ám az igazi próba most jött el, a Manchester United ellen. Az Olympiakosznak még sohasem sikerült a második fordulóig eljutnia a csoportkör után, talán majd most Ehhez az első lépést kedden megtette.
Ráadásul úgy, hogy a téli átigazolási időszakban a klub elveszítette gólvágóját, Konsztantinosz Mitroglut, akit január 31-én 12 millió fontért megvásárolt a Fulham.
Míchel ezekkel a szavakkal zárta kedd esti lelkesítő beszédét: „Nem mi vagyunk a továbbjutás esélyesei. De senki sem mondhatja, hogy ne próbálhatnánk meg!”
Most viszont már – 2-0-s előnyük birtokában – bizony, hogy ők a továbbjutás esélyesei!
