Pedig a helyzet, természetesen a Krím kivételével, még zavarosabb, áttekinthetetlenebb volt, mint napjainkban. A magyar bajnoknak mégis el kellett zarándokolnia, ha nem is Zaporizzsjába, de Harkivba. Igaz, az ott elszenvedett 26-22-es vereség már nem befolyásolta a csoportelsőségét, a hazaiak azonban ezzel a győzelemmel kapaszkodtak meg a még továbbjutást érő, negyedik helyen a Croatia Zagreb előtt. A zágrábiak azóta is tüzet okádnak, csakhogy nem a bécsi EHF-központ, hanem Veszprém felé. Mert Carlos Ortega a sérülteket és a lábadozókat nem vetette be, és mert a jelenlévők nem nyújtották életük teljesítményét a számukra tét nélküli, puskaporos hordóra telepített mérkőzésen.
Különösebben persze meg sem lehetünk lepve, hisz a kézilabda is a mindennapi élet része, így az európai szövetségtől akár gesztusként is értékelhetjük, hogy a Zaporizzsja – Kiel találkozó helyszínéül nem mondjuk Hamburgot jelölte meg. Sőt, azon sem ütköznénk meg, ha a veszprémiek negyeddöntőjére – a lengyel Plock elleni nyolcaddöntő remélhetőleg nem lesz még borotvaéles – például a Löwen vagy a Flensburg ellen, a Croatiát vigasztalandó, horvát játékvezetőket neveznének.
Maradék illúzióim az EHF-et illetően egyébként a 2010-es női Eb-n, Lillehammerben illantak el. Hungary feliratú melegítőmben ücsörögtem, amikor egy potentát felszólított, álljak odébb, ez lezárt terület, én igen határozott angolsággal nekiszegeztem: „Négy napja itt ülök, eddig merre járt?” Mire ő mentegetőzve azt felelte: „Elnézést, azt hittem, magyar.”
Én meg addig azt hittem, kézilabdában nincs kettős mérce. Vagy legalább van törekvés a látszatra.
De tévedni emberi dolog.
