– Régen kísérte annyira nagy figyelem a röplabdát Magyarországon, mint az elmúlt napokban. A helyszínen észleltek ebből bármit is?
– A Facebook mindenhol elérhető... De igen, nagyon sok gratulációt, bátorító üzenet kaptunk, köszönet érte.
– A hírek szerint volt is rá szükségük. Valóban kritikán aluli körülmények fogadták önöket Netanyában?
– A szállás egyetlen jó tulajdonsága az volt, hogy a csarnok közelében található. Már a fogadtatás gyanús volt. Egy kiszuperált busz jött értünk a repülőtérre, aminek a légkondiját nem lehetett szabályozni. Vagy megfagytunk, vagy inkább kikapcsoltuk, s szakadt rólunk a veríték a kánikulában. A szállásunk nem is egy szálloda volt, hanem egy alacsony komfortfokozatú edzőtábor. Rajtunk kívül focisták, dzsúdósok is tartózkodtak ott, folyamatosan zajongtak, csapkodták az ajtót, nem lehetett pihenni.
– S ha éppen lehetett volna, akkor valóban a csótányok lendültek támadásba?
– Így volt. Az egyik reggel arra ébredtem, hogy a cipőmet kerülgetik, az utolsó napon pedig kész szerencse, hogy nem huppantam egyből az ágyba, mert a párnán mászott egy csótány. A svédek az első éjszaka nem is voltak hajlandóak a kijelölt szobákban lefeküdni, a tábor halljában húzták meg magukat.
– A házigazda izraeliek is ott laktak?
– Dehogy! Ők külön, szállodában. Amikor szóvá tettük ezt a sportszerűtlenséget, akkor azzal hárították el, hogy ami a rögbiseknek megfelel, az nekünk is jó.
– Eleve ezt a szállást ígérték önöknek, vagy az első, franciaországi torna után érdemelték ki ezt a fogadtatást?
– Azt mondták, hogy nem, de ha úgy érezték, magyarázkodni van okuk, akkor mégis lehetett benne valami.
– A nehéz körülmények is közre játszottak abban, hogy nem tudták megismételni az első tornán mutatott kitűnő teljesítményt?
– Eleve fáradtak voltunk, Izraelben aztán alig tudtunk pihenni, s csak nüánszok döntöttek a franciák, az izraeliek és közöttünk.
– Miért éppen idén sikerült kivívni a bravúrt, miért nem mondjuk kettő, öt vagy éppen tíz éve?
– Nagyon mélyről van feljövőben ismét a magyar röplabda. A mostani sikert az elmúlt három év munkája alapozta meg. Ha nem is valami fényesen, de két idényt lehúztunk az Euroligában, ahol a fiatal játékosok tapasztalatot tudtak szerezni. Végre szinte ideális felkészülést tudtunk végigcsinálni. Nem tettek ki minket az edzőtáborból a kifizetetlen számlák miatt, mint két éve, csak a röplabdára kellett összpontosítanunk.
– Az előző szövetségi kapitány, Hollósy László váratlan menesztése sem bontotta meg az egységet?
– Nem, mert ugyanúgy vélekedtünk róla: nem értettük az okát, a módját pedig végképp nem. De ebből is igyekeztünk erőt meríteni, az egységünk csak erősödött, eltökéltük, csak arra gondolunk, hogy minél jobbak legyünk. Az új kapitány edzésmódszereit megkedveltük, éreztük, hogy lehet esélyünk az Eb-selejtezőben.
– A világbajnoki selejtezőkön még többen hiányoztak, s csak idén tértek vissza a válogatottba. Befogadták őket?
– Igen, ez is azt mutatja, minden akadályon túl tudtunk lépni, ez a csapat legfőbb erénye.
– Egy fontos hiányzó még így is van: Milovits Júlia, a szerb Crvena Zvezda kiválósága Izraelben sem szerepelt a válogatottban.
– Nagyon egyszerű az álláspontunk. Aki nincs közöttünk, azzal nem foglalkozunk, aki viszont beáll a sorba, azt egymásra mutogatás nélkül visszafogadjuk.
– Hogyan, minek hatására változott meg a közhangulat? Néhány éve még sikk volt lemondani a válogatottságot. Miért lett hirtelen fontos a nemzeti mez?
– Csapatkapitányként talán beszélhetek a többiek nevében is. Magyarok vagyunk, s bár többen külföldön, neves klubokban szerepelnek, mindannyian a magyar mezt szeretjük a legjobban felvenni, s így a magyar himnusz hallgatni. Ez a miénk, ez a szívből fakadó érzés.
– Az Európa-bajnoki tizenhatos döntőbe jutással teljesítették a küldetést?
– Én hiszek benne, hogy ez csak a kezdet. Jövőre ismét elindulunk az Euroligában, jó felkészüléssel az Európa-bajnokságon is okozhatunk meglepetést.
