Az Egyesült Királyság a fogadások hazája. S mivel Észak-Írország is az ország része, a megállapítás London mellett Belfastra is igaz. Itt játszotta soros vb-selejtezőjét válogatottunk majdnem napra pontosan huszonöt évvel a most vasárnapi, Üllői úti Eb-selejtező előtt, 1989. szeptember 6-án. Két kollégánk pedig úgy döntött, fogadást köt a mérkőzésre, és 2-0-s magyar győzelmet tippelt. Nem tettek fel eszelős összeget, de mivel ez a végkifejlet, különösen a helyiek számára, egészen valószínűtlennek tűnt, őrült oddsot kínáltak.
Ez már csak azért sem csoda, mert nem egészen egy évvel korábban, 1988 októberében fiaink a Népstadionban is csak nagy nehezen, Vincze István 85. percben bepréselt góljával gyűrték le 1-0-ra az északíreket, akik ráadásul otthonukban nem is megkettőzött, de rendre megháromszorozott erővel és eltökéltséggel küzdenek. Csakhogy abban a magyar válogatottban, három esztendővel a mexikói csapás – no meg persze az azt megelőző tündöklés – után klasszisok is futballoztak.
Kovács Kálmán például már az első negyedóra végén vezetést szerzett, majd még szünet előtt Bognár György 2-0-ra alakította az állást. Kollégáink nem ittak előre a medve bőrére, feszengve várták a folytatást, de a második játékrész derekán számolgatni és tervezgetni kezdtek. A hajrára eljutottak oda, hogy másnap átruccannak Londonba, ahol egy mozgalmas hetet feltétlenül eltöltenek, aztán hazafelé esetleg még útba eshet Párizs is, és még akkor is marad a pénzből szépen. A percek peregtek, a hangulat tetőzött, a fogadásból kimaradtak sárgultak az irigységtől, aztán elérkezett a 89. minutum – és Norman Whiteside szépített.
A sajtótribünről keserves káromkodás hangzott, ami a meccs lefújását követően megismétlődött. Pedig a magyar válogatott így is nyert 2-1-re, de a győzelemért járó – akkor még – két pont a két újságíró veszteségéhez képest elenyészett. Hőseink ezzel a töltettel baktattak a sajtótájékoztató helyszínére, és amikor szembetalálkoztak az idegenbeli sikert ünneplő Détári Döméékkel, azok joggal várták a gratulációt. Ehelyett elküldték őket a jó édes anyjukba, hogy azzal szórakozzanak.
A fiúk nem értették. Hát ilyen jók lennénk, hogy Belfastban 2-1-re nyerni is kevés? Aztán megértették. És nem megsértődtek, hanem habitusuktól függően sajnálkoztak vagy röhörésztek.
Mert akkoriban még ilyen idők jártak. Hogy akadt újságíró, aki Belfastban 2-0-s vendéggyőzelemre fogadott, és akadt olyan magyar csapat, amelyet le lehetett teremteni a „csupán” 2-1-es sikerért.
