– Elmúlt nyolcvanhárom éves, de nem áll rá a szám, hogy Dezső bácsinak szólítsam. Egyébként zavarná?
– Köszönöm, kedves, de nem zavarna. Elég korán kezdtem edzősködni, így már fiatalon bácsiztak a szülők, még akkor is, ha esetleg idősebbek voltak nálam.
– Illett volna gratulációval kezdenem a beszélgetést, hiszen az októberi ünnepen megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét. Sok embernek ez lenne élete legnagyobb elismerése, de önnek három olimpiai arany után mennyit jelent? Úgy is kérdezhetném, mire a legbüszkébb?
– Sokrétű kérdés. Természetesen a sportteljesítményemre, a családomra, a civil életemben pedig 1956-ra. Mert az élsportolók közül talán én váltam leginkább részesévé a forradalomnak, de csak addig voltam itthon, amíg felvonultunk, bizakodtunk, győztünk. A szomorú végben, a tragédiában már nem vettem részt, november negyedike híre a repülőn, Melbourne felé ért minket.
– Gondolatban máris Melbourne-be értünk, mindjárt itt a szovjet meccs. Előtte azonban tisztázzunk egy-két részletet, amelyek általában elsikkadnak a közhelyes, tendenciózus emlékezetben! Először is, a pólókeret 11 főből állt, utólag úgy tekintünk rájuk, mint csupa elkötelezett forradalmárra. Pedig gondolom, nem voltak mindannyian azok; és akik nem, azok a szovjet bevonulást éltették, majd utána együtt ugrottak be a vízbe?
– Valóban nem volt mindenki forradalmár. A többség igen, azt is tudtuk, ki nem, de ez nem volt téma közöttünk, és játék közben végképp semmit nem számított. Mi abból a medencéből csak győztesen jöhettünk ki, ez mindannyiunk számára nyilvánvaló volt. De nem volt egyszerű a feladat. Ahogy megérkeztünk Melbourne-be, különféle segélyszervezetek rohantak meg minket, öt-hat napon át csak szédelegtünk, ki-ki sétálgatott, ki-ki iszogatott, Rajki Béla szövetségi kapitány mondta is nekem: Dezső, baj lesz, szétesik a csapat. Azt feleltem, igen, ezért leültünk beszélgetni, és Rajki ekkor kijelentette: akármit is érezzünk, az olimpia után akármerre is induljunk, mindenki azzal segíthet magán is a legtöbbet, ha megnyerjük az aranyérmet.
– Ami végül a jugoszlávok feletti, 2-1-es győzelemmel lett meg, de ma már csak a szovjetek elleni 4-0 a téma. Önök úgy néztek az ellenfél játékosaira, mint sportolókra, akik talán ugyanúgy saját rendszerük áldozatai, vagy úgy, mint a megszálló szovjet katonára, aki épp a Corvin közt lövi?
– Bevallom, én az utóbbit láttam bennük. A tankokon, amelyek széttaposták a forradalmat, ott állt a CCCP felirat, és ugyanezt a négy betűt olvashattuk a szovjet sportolók melegítőjén. Számomra a kettő akkor ugyanazt jelentette, de mástól is hallottam, amint meglátta a szovjet csapatot: na, itt vannak. Nyolcezer ember zsúfolódott össze az uszodában, legalább annyi rekedt kinn, az óriási érdeklődés abból is adódott, hogy sehol másutt, se az egyéni, se a csapatversenyek során nem találkoztak a magyar és a szovjet sportolók egymással. A forradalmat itthon már leverték, de kisebb fegyveres gócok még tartották magukat Magyarországon, ez is meghatározta a hangulatot. Tetszik, nem tetszik, az a mérkőzés a történelmünk részévé vált. Nem nagy, de kis részévé. A meccsen egy ideig semmi különös nem történt, vezettünk 1-0-ra, 2-0-ra, 3-0-ra, majd 4-0-ra, gyömöszöltük egymást rendesen, aztán fél perccel a vége előtt az egyik szovjet nem bírta már tovább a gyűrődést, és a víz felett visszakönyökölt Zádor Ervinnek. Eltalálta a szemét, ahol két kisebb sérülés keletkezett, a hajszálerek megrepedtek, Ervin picit megszédült, aztán elindult a kiúszó irányába. Csakhogy ott nem volt közönség, a másik oldalon viszont nyolcezren ültek, ezért én odakiáltottam neki: ne arra ússz, menj a tribün felé! Ebben volt némi tudatosság. Mire a közönség elé ért, a vér összefolyt a vízzel, a fél melle csupa vér lett, pedig ott természetesen nem sebesült meg, csak úgy látszott. A publikum viszont megőrült, el akarta kapni a szovjet játékosokat, akiknek úgy kellett kimenekülniük. Azt a mérkőzést a mai napig nem fújták le, de a nyugati bulvársajtónak csak az számított, hogy Magyarország legalább egy helyen megverte a Szovjetuniót, ráadásul vér is folyt. 1956 és Melbourne nekem is a legmaradandóbb élményem, más, mint egy „egyszerű” olimpiai bajnoki cím.
– Amiből azért akadt még kettő, 1952-ből és 1964-ből. Az 1956-oshoz viszonyítva mekkora az értékük?
– Nehéz az összehasonlítás, mert mindkettő békés körülmények között született meg. 1952-ben, először nyerni csodálatos volt, de rossz érzést keltett, hogy Helsinkiben a „béketábor” teljesen elkülönült, a vasfüggöny mögötti és a szabad világot elzárták egymástól. Tokióban pedig harmadszor nyertem.
– Nem akármilyen előzmények után, hiszen Melbourne-ből külföldre távozott, majd miután 1958-ban hazatért, két évre eltiltották, és az írásos dokumentumok szerint segédmunkásként dolgozott. Mégis meglett a tokiói arany is, a harmadik. A háromból szíve szerint adna egyet olimpiai ezüst- és bronzérmes úszó leányának, Gyarmati Andreának? Van amiatt hiányérzete, hogy Andrea esélyesként nem nyert olimpiát Münchenben?
– Ha nem ragad be pillangón, talán nyer, de beragadt, és ez, ugyebár, a „ha” kategóriája. Ami tény, második és harmadik helyezést szerzett, de ez valamiért inkább megmaradt az emberekben, mintha első lett volna.
– Bő tíz éve még úgy tűnt, a magyar pólónak az örökkévalóságig két háromszoros olimpiai bajnoka lesz, Gyarmati és Kárpáti. Erre a Sydney, Athén, Peking triplázásnak köszönhetően 2008-ban még hatan csatlakoztak önökhöz. Talán gonosz kérdés, de nem bánta picit?
– Egyáltalán nem gonosz kérdés, hanem reális. Nem bántam, sőt, azt kívánom, bárcsak minél többen lennénk.
– Könnyen nagyvonalú, a nyolc olimpia, nyolc érem mérlegét úgysem dönti meg senki, soha.
– Igen, engem valószínűleg azért emelnek ki, mert a játékos-pályafutásom után edzőként is átlagon felüli eredményeket értem el. Még az 1930-as évek nagy csapatához is élő kapocs vagyok, mert kicsi koromtól naponta jártam a Császár uszodába, még Komjádi Bélát is láttam
– a magyar póló atyját? Hogyan? Hiszen fiatalon elhunyt agyvérzésben.
– Pedig előttem van a képe: kicsi, köpcös bácsi, de személyesen természetesen nem ismertem. Szóval, játékosként valóban öt olimpián jártam, a három arany mellett 1948-ból, Londonból van egy ezüstöm, 1960-ból, Rómából egy bronzom, 1972-ben, Münchenben Rajki Béla segítőjeként másodikok lettünk, 1976-ban és 1980-ban pedig én voltam a szövetségi kapitány, és Montrealból aranyat, Moszkvából bronzot hoztunk. Sőt, az amerikaiak 1984-ben meghívtak Los Angelesbe, ahol vendégként érmet nem nyerhettem, így a kilencedik olimpiámról emlékplakettel jöttem haza.
– Amikor a rendszerváltás után politikai pályára lépett, és az Antall-kormány idején az MDF országgyűlési képviselője volt, még az is elképzelhetőnek tűnt, hogy 2010-ben nem ön kapja, hanem ön nyújtja át valakinek a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztje kitüntetést
– 1990-ben Antall József miniszterelnök úr kihívott a parlament folyosójára, és azt mondta: Dezső, szeretnénk, ha államtitkári rangban elvállalnád a magyar sport irányítását. Én erre azt feleltem, miniszterelnök úr, köszönöm, de a három olimpiai bajnoki cím az én hiúságomat tökéletesen kielégítette. Ez minden hasonló helyzetre érvényes azóta is.
