– Miként éli meg, hogy a Hou Ji-fan megelőzi a női világranglistán? Bántja, vagy ügyet sem vet rá?
– Miután tavaly augusztusban bejelentettem a visszavonulásomat, azzal is számolnom kellett, hogy ez egyszer bekövetkezik. Ez az állapot ráadásul tényleg csak átmeneti, hiszen a szabályok szerint az én nevem augusztusban lekerül a világranglistáról. Ahhoz ugyanis, hogy valakit aktív sakkozóként tartsanak számon, évente legalább hat versenyjátszmát kell váltani.
– Hou Ji-fan vasárnaptól 2686 Élő-ponttal az ötvenkilencedik az összesített, férfiakkal közös világranglistán. Pályafutása csúcsán önt 2735-tel az első tíz között jegyezték, s ami talán ennél is nagyobb eredmény, 2005-ben meghívást nyert a világbajnokjelöltek nyolcas tornájára. A kínai nagymestert képesnek tartja arra, hogy hasonló magasságba emelkedjen?
– Az Élő-pont hosszú távon nem releváns, mert erősen inflálódik. Néhány éve a 2700 még álomhatárnak számított, ma már éppen ahhoz elég, hogy valaki az első ötvenbe kerüljön. Hou Ji-fan még nagyon fiatal, csupán huszonegy éves, elméletileg tehát lehet rá esélye. Minden az elszántságán múlik, hogy milyen célokat tűz ki maga elé. Beéri-e azzal, hogy kimagaslóan ő a legjobb női sakkozó, aki olykor a férfiak között is megvillantja körmeit, s emellett, ha jól tudom, még egyetemet is végez, vagy elszánja magát, megpróbál a férfiak között is az első húszba kerülni, s ennek érdekében még többet készül.
– Önnel kapcsolatban többször felmerült a dilemma: a nők egyáltalán képesek a férfiak szintjén sakkozni?
– Velem kapcsolatban arra jutottak, hogy kivételes tehetség vagyok, azért álltam meg a helyem a férfiak között is. Nem szeretnék álszerénynek mutatkozni, nyilván van érzékem a sakkhoz, ám meggyőződésem, ez önmagában kevés. Olyan miliőben nőttem fel, ahol a sakk mindennél fontosabb volt, nekem is volt a vágyam, hogy minél jobb sakkozó legyek, élveztem, amit csinálok, s ennek mindent alárendeltem. Nem értem be azzal, hogy a nők között legyek a legjobb, ennél többet akartam elérni. Szerintem a nők lemaradásának a legfőbb oka az, hogy sok esetben érthetően nem ezzel a céllal, háttérrel építik a pályafutásukat. Nem véletlen, hogy éppen Hou Ji-fan emelkedett ki közülük, akinek az életében hasonló mintákat vélek felfedezni, mint az enyémben. A fizikai erőkifejtést igénylő sportágakban a férfiak nyilvánvalóan behozhatatlan előnyt élveznek, a sakkban azonban szerintem egyenlő, vagy legalábbis majdnem egyenlő eséllyel indulunk. Tehát miként az én példám is bizonyítja, a nők képesek arra, hogy a legjobb húsz vagy akár a legjobb tíz közé verekedjék be magukat. A világbajnoki címmel kapcsolatban már óvatosabban fogalmaznék. Több tucat, sőt több száz kiváló sakkozó közül odáig csak tizenhat jutott a sakktörténelemben, ami a férfiak között is kivételezett helyzet.
– Játszott a kínai világbajnokkal, személyesen is ismeri?
– Igen, 2012-ben Gibraltáron kikaptam tőle. Neki a mai napig az volt élete versenye. Én akkor még úgy ültem le ellene, ahogy Kaszparov velem szemben: illene nyerni. Az ilyen alaphelyzet mindig veszélyes, az ember hajlamos a kelleténél nagyobb kockázatot vállalni, s akkor nekem is ez lett a vesztem. Természetesen több alkalommal találkoztunk, egyszer még meg is kért, hadd készítsen közös fotót rólunk, de hosszabban még nem beszélgettünk egymással, nem tartunk rendszeres kapcsolatot.
– Sikeresen, olimpiai ezüstéremmel zárta le a pályafutását. A magyar csapat akkori eredménye nincs ellentmondásban azzal, hogy jelenleg az első harminc között nincs magyar sakkozó, amire talán még sohasem volt példa?
– A csapatverseny jelentősen különbözik az egyénitől. Eleve ma már a csapat összesített eredménye a döntő, nem a táblánként szerzett pontszám. A dobogós helyezésre általában tíz, de talán tizenöt ország esélyes, ezek között rendre mi is ott vagyunk, az ellenfelek számolnak velünk, tisztelnek minket. Az már részben a szerencse kérdése, hogy éppen kinek jön ki a lépés. S persze fontos a csapatszellem. Erre jó példa az oroszok vesszőfutása. Noha az Élő-pontszámok alapján még mindig kiemelkednek a mezőnyből, tíz éve nem tudnak nyerni sakkolimpiát. Egyénileg valóban kicsit lejjebb csúsztunk. Ám az olyan játékosokat, akik hosszú ideig az első tíz közé tartoztak, hiba lenne leírni, így Lékó Péter is bármikor visszakapaszkodhat. Aztán ott van Rapport Richárd, aki még nagyon fiatal, betörhet a top tízbe.
– Fél éve nem indult tornán. Tényleg nem hiányzik a versenysakk?
– Nem, s annál sokkal racionálisabb vagyok, hogy tudjam, nem szabad csak úgy odaállni, mert éppen kedvet érzek hozzá. A kemény felkészülést nem lehet megspórolni, amire én jelenleg nem érzek kedvet, igazán időm sincs rá.
– Mi köti le az idejét?
– Mindenekelőtt a családom. Aztán számos meghívásnak kell eleget tennem, nemcsak idehaza, hanem szerte a nagyvilágban. Idén is szeretnénk megrendezni a sakkfesztivált, s ott van a szívügyem, a Sakkpalota program, amely szerencsére egyre népszerűbb, már több mint száz iskolában folyik képességfejlesztés a pedagógiai programom alapján órarendi keretek között.
– És a saját gyerekei hogyan haladnak?
– Természetesen játszanak, versenyeken is indulnak, de nem fanatikusak, úgy gondolom, nem lesznek profi sakkozók. Ám azt szeretném elérni, legalább arra a szintre jussanak el, hogy tudják értékelni az édesanyjuk egy-egy jól sikerült játszmáját.
