A hokisok birtokba vették a Tüskecsarnokot. A nézőtér és a küzdőtér olyan közel van egymáshoz, hogy játékosok és szurkolók egyszerre lélegeznek.
Talán a miliő is hozzájárult ahhoz, hogy a mieink a félórás bécsi szédelgéssel szemben ezúttal az első perctől kezdve megfelelő fordulatszámon pörögtek, s amit a tavaly hiányoltunk, finom, okos megoldásokból sem volt hiány.
Ismét meggyőződhettünk róla, hogy a Banham, Sarauer, Metcalfe honosított kanadai trió jelentős erősítés. Frank Banhamet igazán megbecsülhetjük, ő a magyar válogatott történetének első NHL-játékosa. Pályafutása fénypontjaként az 1997–98-as szezonban az Anaheim Mighty Ducksban 21 meccsen 11 pontot gyűjtött. Ennek lassan húsz éve, de a kanadai születésű hokis négy nap híján 40 évesen is úgy játszik, hogy muszáj odafigyelni rá.
Ő ütötte például a második gólunkat, majd a harmadik előtt vetődve tartotta benn a harmadban a korongot.
A vezetést Bartalis szerezte meg, és 2-0-nál azt hittük, hogy kiütjük a sógorokat. Ám a második harmadban a nyomasztó fölényt nem sikerült gólokra váltani, szépítettek az osztrák, majd Banham passzából Kóger lőtt szerencsés gólt.
A hajrára megtáltosodtak az osztrákok, feljöttek 3-2-re, de egyenlíteni nem tudtak. Így ami nem adatott meg 38 éven át, az három napon belül kétszer is sikerült: legyőztük az osztrákokat.
