Dömötör már nem lő

A szurkolók többsége csak a legendás tokiói ejtése miatt emlékszik Dömötörre, de a klubhűség példájaként az egész pályafutását az Újpesti Dózsában töltő szélső több volt egyszerepes színésznél.

Életének 85. évében elhunyt Dömötör Zoltán olimpiai és Európa-bajnok vízilabdázó, Eb-aranyérmes úszó. Dömötör úszóként kezdte pályafutását, és alig 19 évesen, 1954-ben Torinóban tagja volt az Európa-bajnokságot nyert 4×200-as gyorsúszóváltónak. Csak később pártolt át a vízilabdához, ahol úszótudását hasznosítva, ráadásul balkezesként gyorsan a legjobbak sorába emelkedett. Szepesi György tette már életében halhatatlanná örökbecsű felszólításával – Lőj, Dömötör, lőj! –, és ha nem is lőtt, hanem ejtett, az ő íveléses góljával is nyert a szovjetek ellen 5-2-re, és lett aranyérmes az 1964-es tokiói olimpián a pólóválogatott. A nemzeti együttesben 116 mérkőzésen játszott, a legkiemelkedőbben a már említett tokiói olimpián, amikor az aranyérmet bebiztosító gólját szerezte. Előtte Rómában, utána pedig Mexikóvárosban volt tagja a bronzéremig jutó magyar együttesnek, miként helyet kapott a Budapesten 1958-ban, majd Lipcsében 1962-ben Európa-bajnok válogatottban is. Az Olimpiai Bajnokok Klubjának 2004-től 2012-ig volt az elnöke.

A szurkolók többsége csak a legendás tokiói ejtése miatt emlékszik Dömötörre, de a klubhűség példájaként az egész pályafutását az Újpesti Dózsában töltő szélső több volt egyszerepes színésznél. Három olimpián képviselte színeinket, és ahogy Faragó Tamás felidézte, példásan szorgalmas, fair sportember volt, fantasztikus bal kézzel megáldva. „Az uszodában az a mondás járja, hogy ügyetlen balkezessel még nem találkoztunk. Dömötör Zoli sem volt kivétel.” E sorok írójával a kilencvenes, kétezres években szinte naponta jött szembe a legendás olimpiai bajnok a margitszigeti Hajós Alfréd Sportuszoda folyosóin, de – jóllehet sokkal fiatalabb volt nála – egyszer sem tudta megelőzni a köszönésben. „Fájdalmas idők ezek a magyar és a nemzetközi vízilabdasportban. Tíz napon belül elköltözött közülünk két óriás, Szívós István és Dömötör Zoltán. Nemcsak nagyszerű pólósok voltak, hanem remek, derék emberek, akiktől nemcsak a vízilabda finomságait lehetett eltanulni, hanem emberséget, sportszerűséget, becsületet is. El sem tudom mondani, mennyire hiányoznak” – mondta Faragó az eltávozott legendákról.