Önmagát kellett képeznie, így is válogatott kapus lett belőle

Senki sem játszott nála többször a magyar élvonalban, 570 meccsen lépett pályára az NB I-ben huszonhárom év alatt. Egyike annak a huszonhat futballistának, aki a sportlaptól tízes osztályzatot kapott egy mérkőzésen mutatott klasszis teljesítményéért. Végh Zoltán önmagát képezve lett első osztályú kapus mindössze tizennyolc évesen, és szerinte csak flúgos ember hajlandó egyáltalán odaállni a háló elé. Úgy látja, az ő korában akkora volt a magyar labdarúgás hátránya a nemzetközi szinthez képest, hogy esély sem volt a tartósan jó eredményekre, és bár azóta minden az előnyére változott, a válogatott nemsokára gondban lehet a kapus posztján.

20231006 Budapest Végh Zoltán egykori labdarúgó, kapus Fotó: Mirkó István MI Magyar Nemzet Fotó: Mirkó István

– Ha azt mondom, 1994. március 19., akkor mond valamit ez a dátum?
– Gondolkodnom kell. Az biztos, hogy Győrben játszottam. Ha jól sejtem, akkor aznap kaptam tízes osztályzatot a Nemzeti Sporttól.

– Talált. Öt egyre győzték le a Honvédot, és az ellenfél kapusa, Brockhauser István is jó osztályzatot, nyolcast kapott. Őrült meccs volt. Mennyire emlékszik rá?
– Tökéletesen. Két nappal azelőtt megsérültem, és azt hittem, nem is játszom, a pénteki edzést ki is hagytam. Verebes József azonban azt mondta, szedjem össze magamat, mert elképzelhetetlen, hogy ne én védjek. A bemelegítésnél is éreztem, hogy nem vagyok rendben, de a meccsen az első félidőben elakadt bennem néhány lövés és ziccer, a másodikra pedig elmúlt minden fájdalmam, rengeteg dolgom volt, és tényleg nagyszerűen ment a védés.

– Négy évvel korábban, tizennyolc évesen robbant be az élvonalba. Emlékszem, az a mondás járta akkoriban, hogy lett egy csodakapusa a Veszprémnek.
– Már tizenhat évesen eljutottam a kispadig. Négy kapus volt a keretben, és a bajnokság közepén szép sorban mindenki megsérült előttem. Zircen aludtunk a Győr elleni meccs előtt, és éjszaka Berta Ernőnek becsípődött egy ideg a derekában, a gyúró sem tudta rendbe hozni, így kerültem be a csapatba. Időm sem volt megijedni. Rosszul nem mehetett, mert utána százötvenhárom meccsen védtem zsinórban az NB I-ben, amíg Győrben megsérült a vállam, és fél évet ki kellett hagynom.

 

A kapusposzthoz kell némi őrültség

– Gyerekként hogyan került be a kapuba?
– Fogalmam sincs. Az iskolában minden szünetben mentünk az udvarra focizni, és én mindig magamtól beálltam a kapuba, mert szerettem vetődni. Egyszer odajött hozzánk egy ember, és mondta többünknek, hogy menjünk el a Veszprém toborzójára. Ott nyolcan jelentkeztünk kapusnak, elkezdtünk lejárni edzésekre, hamarosan ketten maradtunk, a többiek lemorzsolódtak.

– Valahol azt nyilatkozta, hogy kapusként semmilyen képzést nem kapott a felnőttcsapatba kerüléséig. Hogyan lehetett így védeni magas színvonalon?
– Ez tényleg így volt, a tartalék kapusunk, Kakas László volt az első, aki speciálisan kapusként képzett engem. Addig a saját elképzelésem szerint fejlődtem. Nagyon bosszantott például, hogy a bal oldalam gyengébb volt, oda kaptam a legtöbb gólt, ezért minden este otthon a ház melletti területen egy derékig érő fenyőfa felett rengeteget vetődtem balra, a labdafogást pedig a ház oldalára lőtt labdákkal gyakoroltam. Az ifiválogatottban derült ki, hogy nem tudok pontosan rúgni, a meccs előtt képtelen voltam bemelegíteni az első számú kapust. Nagyon szégyelltem magamat, ezért rajzoltam a ház falára egy kis kört, és ezerszer is megcéloztam, a homokba striguláztam, hogy hányszor találtam el. Soha senki nem mondta meg, mit csináljak, hogy jobb legyek, kizárólag magamat képeztem.

Fotó: Mirkó István

– Nagyon zavarja, amikor azt hallja, hogy a kapusok flúgosak?
– Egyáltalán nem, mert ehhez a szerephez valóban kell némi őrültség. Arra teljesen normális ember nem hajlandó, hogy mondjuk télen egy fagyott, kőkemény, egy méterről erősen meglőtt labdába akár az arcával is belevetődjön, erre szükség van jókora őrültségre.

– A Pipa becenévre hogyan tett szert?
– Veszprémben még csak kispados voltam, és az egyik idősebb csapattársam a meccs szünetében azt mondta, gyere, kicsi, állj be a kapuba, rúgok neked néhány gólt, én pedig azt feleltem, hogy fejjel is kiszedem a lövését a pipából. Így is lett, az egyik lövését kifejeltem, amit akkor zokon vett, de később, a mérkőzést követő vacsorán már viccesen idézte fel, Pipának hívott, amit később átvettek a többiek is.

– Győrből fiatalon, huszonnégy évesen, már válogatott kapusként került ki külföldre, az izraeli Hapoel Haifához. Volt szerencsém személyesen is tapasztalni, mennyire népszerű volt ott, mégis csak egy évet töltött ott. Miért?
– Az élvonalbeli mezőny java megkeresett, én pedig hezitáltam, hova menjek. Ávrám Grant, aki később a Chelsea menedzsere lett, éppen Magyarországon járt, kapust és középpályást keresett az izraeli csapatához. Az átigazolási időszak utolsó napjaiban szóltak, hogy kellek neki, anyagilag remek ajánlatot kaptam, és így lettem a Hapoel Haifa játékosa. Nagyon jó csapatunk volt, negyedikek lettünk, egyetlen gólon, az utolsó fordulóban egy kihagyott tizenegyesen múlt, hogy lemaradtunk a dobogóról és ezzel a nemzetközi kupaszereplésről is, ami a bevételek miatt cseppet sem volt közömbös. A Győr tudtommal nyolcvanezer dollárért adott kölcsön egy évre, annak a leteltével pedig több százezret kért, amit az izraeliek már nem tudtak kifizetni.

Összességében elégedetten gondol vissza a pályafutására. Fotó: Mirkó István

– Miután hazatért, két év fehérvári játékot leszámítva az összes fővárosi klubban megfordult. Melyik volt a legjobb csapat, amelyben védett?
– A kilencvenes évek Vasasa. Gellei Imre volt az edző, és most is kapásból tudnám mondani az összeállítást. A BVSC-ből kerültem oda úgy, hogy a Vasas a második forduló után kivásárolt az Ausztriába szerződött Sáfár Szabolcs helyére. Fantasztikus csapatunk volt Mónossal, Geressel, Juhárral, Galaschekkel, Váczival, Szilveszterrel, Hámorival, és csak azért nem lettünk bajnokok – kétszer végeztünk a harmadik helyen –, mert a kiesőjelöltekkel szemben túl sok pontot herdáltunk el.

 

Nagy volt a lemaradás a világ futballjától

– Azt hittem, az MTK-t mondja majd, amellyel 2008-ban bajnoki aranyérmet nyert.
– Az is remek csapat volt, és pont azt tudta, amit a tíz évvel korábbi Vasas nem, azaz megnyertük azokat a meccseket, amelyeket meg kellett nyerni. Garami József nagyszerűen rakta össze a játékot, a sok tehetséges fiatalt jól ötvözte a rutinos válogatottakkal, Illés Béláékkal, és itthon tényleg mi voltunk akkor a legjobbak.

– Ez az: itthon. A magyar klubcsapatok zöme és a válogatott a nemzetközi porondon nem tudott abban az időszakban kiemelkedő eredményt elérni, a kilencvenes éveket pedig bátran jellemezhetjük mélypontnak is. Ez belülről hogyan látszott?
– Nagyon le voltunk maradva minden téren. Döbbenet volt látni, hogy a külföldi ellenfelek mennyivel gyorsabban futballoznak, mennyivel erősebbek fizikálisan. Teljesen hiányzott a tudományos háttér, nem voltak mérések, az edzők nem adatokra támaszkodva, hanem érzésre ítélték meg, hogy milyen állapotban voltunk, az infrastruktúra lerobbant, azaz esélyünk sem nyílt a jó eredményre. Ha pedig szerencsénk volt, mint a finnek elleni világbajnoki selejtezőn, abból sem jöttünk ki jól, mert a pótselejtezőn összesítésben tizenkettő egyre elveszítettük a jugoszlávok elleni párharcot, amit igazán szörnyű volt megélni a kispadról is.

– Ez volt a legnyomasztóbb élménye?
– Sajnos csak az egyik legnyomasztóbb volt. Pár évvel korábban Eindhovenben én védtem a hollandok ellen, kaptam egy hetest, és rettenetes volt a bőrünkön érezni, hogy az ellenfél mennyire más futballt játszik, mint mi, mennyivel felkészültebb. De mondhatom az MTK-t is, amelyik itthon nagyszerűnek tűnt, ám amint játszottunk például a Fenerbahcéval, kiderült, a törökök úgy mentek el mellettünk, ahogyan csak akartak. Arról nem is beszélve, hogy külföldön milyen stadionokban és milyen nagyszerű hangulatban léptünk pályára.

– Ennek ellenére rengeteg nagyszerű kapusunk volt akkor, akiknek a zöme külföldön is szép karriert futott be. Sokszor hangzott el akkoriban, hogy a kapusé egyéni sport, ezért nagy a kontraszt a mezőnyjátékosokkal.
– Ez így van. A kapusok jobban látják és érzik a gyengeségeiket, tudják, miért kaptak gólt, és ezért célirányosan fejleszthetik magukat. 

Többet is edzenek, mint a mezőnyjátékosok, mert folyamatosan terhelés alatt vannak, és a kilencvenes, kétezres években valóban nagyon sok remek magyar kapus bukkant fel. Én például tizenhat év alatt huszonötször védtem a válogatottban, és ötvenszer ültem a kispadon valaki mögött, nagy volt a konkurencia.

– Visszatérve a klubjaihoz, furcsa látni a neve mellett az Újpestet úgy, hogy egyetlen meccsen sem védett ott. Ez hogyan jött össze?
– Az MTK-ban közölték velem, hogy fiatalítani akarnak, és megkeresett Sallói István, az Újpest frissen kinevezett sportigazgatója, hogy menjek oda Balajcza Szabolcs tartalékjának. Azt mondta, a csapat négy fronton is érdekelt, ezért szükség van arra, hogy Szabolcs olykor pihenhessen, én pedig közel a negyvenhez elfogadtam ezt a szerepet. William McStay volt a vezetőedző, aki nagy meglepetésemre Bukarestben még a kispadra sem ültetett le. Megtudtam, azért nem, mert nem látja rajtam, hogy ki akarnám szorítani a csapatból Szabolcsot. Mondtam, hogy engem nem is ezért hoztak ide, de ő ezt nem fogadta el. Ebben a helyzetben keresett meg a Vasas, hogy menjek vissza, és ez kapóra is jött nekem és az Újpestnek is.

 

Az alapokat nem tanulják meg a fiatal kapusok

– Egy évvel később pedig bejelentette a visszavonulást, hogy aztán felbukkanjon a Ferencvárosban. A kérdés ugyanaz: ez hogyan jött össze?
– A Vasasban már egyre többször voltam sérült, komoly fájdalmakkal küzdve védtem, ha tudtam egyáltalán. Nem tudtam azon a szinten teljesíteni és készülni, ahogyan azt magamtól elvártam volna, ezért úgy döntöttem, hogy befejezem a játékot. Aztán Bicskei Bertalan temetésén odajött hozzám Prukner László, a Fradi vezetőedzője azzal, hogy örülne, ha odaigazolnék, én pedig elcsábultam. 

Beleálltam a munkába, de hónapok kellettek ahhoz, hogy utolérjem magamat, az első csapatnál kispados voltam Jova Levente mögött, de rendszeresen védtem a második csapatban, amelynek Lipcsei Péter volt az edzője. Láttam, én már tényleg nem fogom megváltani a világot, ezért elkezdtem az edzői tanfolyamot, az utánpótlásban tartottam edzéseket,

és el kell mondanom, hogy a Fradi vezetőinek nagyon sokat köszönhetek, mindenben támogattak. A bajnokság végén játékosként visszavonultam, de a klubnál maradhattam edzőként, és most éppen Soroksáron dolgozom Lipcsei Péter mellett.

Fotó: Mirkó István

– Milyennek ítéli meg a mai kapusokat? Nagyon úgy tűnik, ma nincs annyi egyéniség és piacképes remek játékos ezen a poszton, mint korábban, ami azért érdekes, mert már van képzés, az utánpótláscsapatoknál is dolgozik kapusedző.
– Sajnos ez így van, létezik ez az ellentmondás. Ma kisebb a merítési lehetőség, úgy látom, jóval kevesebben akarnak kapusok lenni, több klubnál is hiányposzt a kapusé. A képzés során pedig a kelleténél kisebb hangsúlyt kapnak az alapok. 

Elsikkad az, hogy például miként kell vetődni, labdát fogni, szöget zárni, márpedig ezek nélkül senki sem válhat igazán jóvá. Az élvonalban is sok hiányosságot látok a kapusoknál, akiknek ma már lábbal is tökéletesen kell vagy kellene bánniuk a labdával, részt vesznek a labda kihozatalában, de ettől még nem árt megtanulniuk, hogy mondjuk melyik lábbal kell felugrani, ha jobbról, melyikről, ha balról érkezik a beadás, vagy mikor kell öklözni, mikor megfogni a labdát.

 Számomra döbbenetes, hogy mennyi gólt kapnak a rövid sarokba, nekünk annak idején a fejünket leszedték ilyen esetben, mert ez a legkönnyebben hárítható lövés.

– Marco Rossi gondban van vagy lesz a kapusposzton?
– Hát, ha Gulácsi Péter és Dibusz Dénes kiöregszik, akkor lesznek gondjai. Ők Bajnokok Ligája szintű kapusok, minden tisztelem az övék, de mögöttük nagy az űr, nem látom azokat a feltörekvő kapusokat, akik ezt ilyen minőséggel betölthetnék. A múlt héten Szappanos Pétertől láttam olyan teljesítményt, amire azt mondtam, igen, ezzel ott lehet lenni a válogatott keretében, de már ő is harminckét éves.

– Ha mindent egybevet, elégedett a pályafutásával?
– Azt nézve, hogy a mérkőzések számát tekintve csúcstartó vagyok a magyar élvonalban, hogy huszonhárom éven keresztül azt csinálhattam, amit a legjobban szeretek, voltam bajnok, Szuperkupa-győztes, válogatott, akkor igen. A nemzetközi sikerek hiányoznak, de mint már említettem, erre akkor esélyünk sem volt.

– Mit szeretne még elérni?
– Több mint tíz éve dolgozom kapusedzőként. Fél évig a Fradinál is dolgozhattam, amit nagyon élveztem, jó volt segíteni Gera Zoltán munkáját is az U21-es válogatott mellett, és bár most Soroksáron nagyon jól érzem magamat, szeretnék még az NB I-be visszakerülni.

Borítókép: Végh Zoltán és a háló évtizedek óta elválaszthatatlanok egymástól (Fotó: Mirkó István)