Ember nem volt szerte a kontinensen, aki 1984 nyarán, az UEFA-kupa rajtján azt jósolta volna, hogy a döntőt a kupagyőzelemre mindig esélyes Real Madriddal a teljesen ismeretlen magyar csapat, a Videoton játssza majd. A fehérváriak a Bp. Honvéd és a Rába ETO mögött a harmadik helyen végezve nyerték el az indulás jogát a BEK és a KEK után a harmadik számú európai kupában, amelyben roppant tekintélyes klubok is helyet kaptak, akkoriban ugyanis többnyire a legnagyobb – mai szóhasználattal élve – topligák második és harmadik helyezettjei is tagjai voltak a mezőnynek. (A korabeli lapok az Arcanum adatbázisában érhetők el.)
Akkoriban a nagy országos napilapok mind küldtek tudósítókat a külföldi mérkőzésekre, és akadt olyan közöttük, amelyik kimondottan abból a megfontolásból rendelte a Videoton mellé az egyik nem sokra taksált munkatársát, hogy a csapat úgyis elvérzik már az első körben a csehszlovák Dukla Praha ellen, és a kolléga anyagaival nem kell tovább bajlódni. Aztán a szerkesztők fogták a fejüket, miután Kovács Ferenc együttese túllépett a Duklán, majd Párizsban 4-2-re, otthon pedig 1-0-ra nyerve a Paris Saint-Germainen, utána Székesfehérvárott 5-0-ra kiütötte a jugoszláv Partizán Beogradot, és így a belgrádi 2-0-s vereség is belefért. Amikor aztán a Manchester United következett, fellélegeztek, ám korán tették, mert a Vidi a negyeddöntőben 1-1-es összesítéssel végzett, majd tizenegyespárbajban felülkerekedett az angol sztárcsapaton.
Az elődöntő visszavágóján a hazai 3-1-es siker után már minden veszni látszott, az amúgy bosnyák, de hivatalosan jugoszláv Zseljezsnicsar nagyszerűen futballozva 2-0-ra vezetett, és akkor jött szinte a semmiből Csuhay József szépítő gólja a 88. percben, ami a magyar csapatnak a döntőt jelentette. Ebben a sorozatban két mérkőzés döntött a trófea birtoklásáról, és a Videoton az elődöntőben az olasz Intert búcsúztató szupergárdával, a Real Madriddal csapott össze, először hazai pályán 1985. május 8-án.
A főpróba négy nappal korábban hazai pályán a Bp. Honvéd elleni rangadó volt, amelyen a kispestiek 18 ezer néző előtt az 54. perctől Garaba Imre kiállítása miatt emberhátrányban játszva 2-1-re nyertek, és négyre növelték az előnyüket a tabella élén éppen a fehérváriak előtt. A lelátón helyet foglalt a Real Madrid menedzsere, a korábbi 42-szeres spanyol válogatott legenda, Amancio is, aki a Népsport által négycsillagosra, azaz az átlagnál jobbra értékelt meccset küzdelmesnek, de kocogós iramúnak minősítette, jobb csapatnak látta a Honvédot, a fehérváriakról pedig azt mondta, hogy senkit sem szeretne közülük kiemelni, de elsőrangú a csapatmunkájuk és a harcosságuk.
A Real Madrid minden játékosára három újságíró jutott
A Real Madrid a szokásokkal ellentétben nem kedden, a mérkőzés előtti napon, hanem már hétfőn megérkezett, a tizenhat játékosból és tizenegy vezetőből álló küldöttség a budapesti Hilton Szállóban rendezkedett be, és érkezett velük 48 (!) újságíró is. A csapat aznap a Fáy utcában tartott edzést, csak kedden ruccant el Fehérvárra ismerkedni a Sóstói-stadionnal. A spanyolok minden egyes megnyilvánulásából sugárzott a magabiztosság, Kovács Ferenc, a Videoton vezetőedzője pedig azt hangoztatta, hogy részükről már az is nagy tett, hogy eljutottak idáig, és azon kesergett, hogy olyan kulcsemberek, mint Csongrádi Ferenc és Májer Lajos sérülés, Szabó József sárga lapok miatt nem lehet ott a pályán.
Ismeretlen Videoton, világsztár spanyolok
Az alkalomra kibővített stadionban negyvenezer néző, 23 állomásnak köszönhetőn húsz országban sok millió ember követhette élőben a mérkőzést, beleértve Kolumbiát, Venezuelát és Angolát is, azaz a Videoton neve valóban világszerte ismert lett. A fehérváriak tartalékosan,
Disztl P. – Borsányi, Disztl L., Csuhay, Horváth – Végh, Wittman, Vadász – Palkovics, Novath, Burcsa összeállításban kezdték el a mérkőzést, csereként Novath helyére Gyenti állt be a 63. percben, a Real Madrid pedig így festett: Miguel Angel – San José, Sanchis, Stielike, Camacho – Chendo, Gallego, Michel – Butragueno, Santillana, Valdano, a hajrában szóhoz jutott Juanito és Salguero is.
Ismeretlen játékosok az egyik, világsztárok a másik oldalon, és ezt a végeredmény is tükrözte. A Népsport tudósítása szerint a Vidi jobban kezdett, a spanyolok viszont az első helyzetükből vezetést szereztek, Michel bombázott a kapuba a 32. percben. Santillana fejese döntötte el a meccset a 77. percben, majd az utolsó percben Valdano adta meg a kegyelemdöfést, ezzel 3-0-ra győzött a Real Madrid.
A Népsport szerint a Videotonnak nem volt miért szégyenkeznie, a spanyolok ismerték és kihasználták a gyenge pontjait. A magyar csapat kapusáról, Disztl Péterről ezt írta a sportlap: „több bravúros védése is volt, együtt élt a játékkal, néhány alkalommal jól futott ki, a gólokról nem tehet.” Ő ma, negyven év távlatából így emlékszik vissza:
– Tudtuk, hogy esélytelenek vagyunk, de azt mondtuk, ha már idáig eljutottunk, bármi megtörténhet, a legkisebb sanszt is megpróbáljuk megragadni. A játék képe alapján ez a meccs akár 0-0-re is végződhetett volna, olyan gólokat kaptunk, amilyeneket nem szoktunk. Persze, ha akkor nem szenvedünk vereséget, talán egészen másként alakul a visszavágó, és ma már azt mondom, jól van az úgy, ahogyan annak a döntőnek a két meccse alakult.
A visszavágót május 22-én játszották Madridban – de ez egy másik, szintén nagyon érdekes történet.
