Hatvan éve vitatkozik a világ, hogy bent volt-e a döntő gól, vagy sem

Június 11-én a Mexikó–Dél-afrikai Köztársaság mérkőzéssel kezdődik el az idei labdarúgó-világbajnokság. Pontosan száz nappal a rajt előtt indítottuk el a Magyar Nemzet százrészes sorozatát, amely a világbajnokságok történetének száz – általunk kiválasztott – legérdekesebb történetét meséli el. A tizenkilencedik részben annak a gólnak a történetével foglalkozunk, amelyről még ma is vitatkoznak, hogy bent volt-e, vagy sem, mindenesetre döntő jelentőséget játszott abban, hogy Anglia a Wembley-ben legyőzte az 1966-os labdarúgó-vb fináléjában az NSZK-t. A cikk az Arcanum adatbázisának segítségével készült.

Hans Tilkowsi ijedten figyeli, hova pattant a labda a képen nem látható Hurs lövése után, Hunt viszont már gólnak örül. Fotó: STF Forrás: CENTRAL PRESS

Túl sokat nem tanultak az angolok a brazíliai leckéből. Dölyfösen, a labdarúgó-vb aranyérmének a biztos tudatában utaztak el az 1950-ben Dél-Amerikába, majd megszégyenülve, a kertek alatt szivárogtak haza, miután kikaptak a színtiszta amatőrökből álló Egyesült Államoktól, majd Spanyolországtól is, és már a csoportkört sem élték túl. Ennek ellenére egy darabig továbbra is meggyőződésük maradt a felsőbbrendűségük a futballban, és ez a hitük megmaradt 1953. november 25-ig, amikor a magyar válogatott 6:3-ra megleckéztette őket a Wembley-stadionban, majd 1954. május 23-án Budapesten 7:1-es megsemmisítő vereséget mért rájuk. (A korabeli lapok az Arcanum adatbázisában érhetők el.)

1966-ban az angolok révbe értek a labdarúgó-vb megnyerésével, Bobby Moore a társak vállán ünnepelt a Rimet Kupával.  Fotó: Central Press

Ez már elgondolkodtatta őket. Igaz, a magyarok csapásai után az is felvetődött, hogy nem szabadna indulni a svájci világbajnokságon, ám Walter Winterbotton szövetségi kapitány kijelentette: „A legjobbunkat fogjuk nyújtani a világbajnokságon, és mindent megteszünk majd annak érdekében, hogy visszaállítsuk az angol futball tekintélyét a világban.” Ha úgy vesszük, hogy a futball feltalálói a a második világbajnokságukon túlélték a csoportkört, és a legjobb nyolc között búcsúztak, akkor kétségkívül előbbre léptek, így értékelt a brit sajtó is, de az is nyilvánvaló lett, hogy Anglia éppen nem tartozott a világ futballnagyhatalmai közé. 

Anglia megszerezte a labdarúgó-vb rendezésének a jogát

Négy évvel később nem lett jobb a helyzet, a svédországi világbajnokságon az angolok a csoportjukban a brazilok, a szovjetek és az osztrákokkal is döntetlenre végeztek, amivel nem jutottak tovább. Újabb négy év elteltével, 1962-ben, Chilében kikaptak Magyarországtól, de legyőzték Argentínát és egy pontot szereztek Bulgáriától, így a második helyen mentek tovább a negyeddöntőbe, hol a vb-t később megnyerő brazilok állították meg őket. 

A nagyhatalmi státusz váratott magára, ám kiváló lehetőséget kínált a bizonyításra, hogy 1960 nyarán a soros kongresszusán Angliának ítélte oda az 1966-os labdarúgó-vb rendezésének a jogát,

a sors játéka, hogy azzal a Németországgal futott ezért versenyt – az eredetileg pályázó Spanyolország menet közben visszavonta a pályázatát –, amellyel aztán a döntőben is összecsapott az aranyéremért, ami ennek a visszaemlékezésnek is a fő témája.

A csoportban aztán Uruguay volt az első ellenfél, a mérkőzést a magyar Zsolt István vezette, az egyik partjelző pedig a szovjet Tofik Bahramov volt, történetünk igazi főszereplője, de ezt ezen a meccsen senki még csak nem is sejtette. A hazai csapat uralta a meccset, amelyen mindkét oldalon nagy hangsúlyt kapott a védekezés, nem is született gól. Ezután két magabiztos, egyaránt 2:0-s következett Mexikó, illetve Franciaország ellen, ezzel megvolt a csoportelsőség, majd a házigazda a negyeddöntőben 1:0-ra legyőzte Argentínát is. 

A nyugatnémet bíró, Rudolf Kreitlein a 36. percben kiállította Rattint, a dél-amerikaiak kapitányát. Óriási botrány lett a meccsből. Az argentinok szerint az angolok és a FIFA konspirációjának áldozatai lettek, a játékvezetőtől nyelvi nehézségei ellenére békésen érdeklődő Rattin kiállítása példátlan igazságtalanság volt.

 A mérkőzés lefújása után Alf Ramsey megtiltotta, hogy a játékosai mezt cseréljenek az argentinokkal, később diplomáciai botrány kerekedett abból, hogy Ramsey „állatoknak” nevezte az argentinokat. 

Az elődöntőben Bobby Charlton két góljára Portugália csak eggyel tudott válaszolni Eusebio révén, teljesült minden angol álma: Alf Ramsey csapata bekerült a döntőbe! A fináléba a másik ágon az NSZK futott be, amely a negyeddöntőben 4:0-ra kiütötte Uruguayt, az elődöntőben 2:1-re legyőzte az egy körrel korábban a magyarokat búcsúztató szovjeteket. Azon a fényes napon, 1966. július 30-án 96 924 néző előtt vezette a Wembley gyepére a két csapatot a svájci Gottfried Dienst játékvezető, és mellette bandukolt zászlóval a kezében a már említett szovjet Tofik Bahramov. Helmut Schön csapata Haller góljával vezetést szerzett, Hurst ezt hat perc alatt kiegyenlítette. Sokáig álltak 1:1-re, majd Martin Peters első vb-gólja után nagyon úgy festett, nyernek a „háromoroszlánosok”, ám a 90. percben az előrehúzódott Wolfgang Weber kiegyenlített, következett a hosszabbítás.

A meccs:

VIII. labdarúgó-világbajnokság, döntő: Anglia–NSZK 4:2 (1:1, 2:2, 3:2)
London, Wembley-stadion, 93 802 néző. Jv.: Gottfried Dienst (svájci)

Anglia: Banks – Cohen, J. Charlton, Moore, Wilson – Stiles, B. Charlton – Ball, Hurst, Hunt, Peters
NSZK: Tilkowski – Höttges, Schulz, Weber, Schnellinger – Beckenbauer, Overath – Haller, Seeler, Held, Emmerich
Gól: Hurst (18., 100., 120.), Peters (78.), illetve Haller (12.), Weber (90.)

A mérkőzés kulcspillanata a 101. percben jött el, amikor Nobby Stiles passzolta a labdát Alan Ballnak, ő pedig Geoff Hurstnek. Hurst lövése túljutott a német kapuson, Hans Tilkowskin, a keresztlécről a gólvonalra vagy azon belülre pattant, majd onnan kifelé, és a berobbanó német játékos, Wolfgang Weber a kapu fölé fejelte a labdát. Gottfried Dienst, a svájci játékvezető először szögletet ítélt, de megzavarta, hogy az angol játékosok ünnepelni kezdtek. Bár a lövés után elesett és nem látott semmit sem, Geoff Hurst azt mondta, csapattársa, a közelben álló Roger Hunt reakcióját észlelve biztos volt benne, hogy a labda a gólvonal mögött csapódott le, másként szerinte Hunt a hálóba továbbította volna a kipattanót.

Gottfried Dienst kiment partjelzőjéhez, Tofik Bahramovhoz, aki gólt jelzett, a játékvezető hitt neki, és középre mutatott. Azóta is dúl a vita azon, hogy hol ért talajt az a fránya labda. Akkor még nem létezett semmilyen technológia, amely segítséget nyújthatott volna. Dr. Key Bray elméleti fizikus, a 2012-ben megjelent Mikor nem gól egy gól? című könyv szerzője a Mail Online-nak ezt mondta: „Nem hiszek semmilyen elemzésben vagy következtetésben, amelyet a gólról készült híres videóból vontak le. Egy kamera nem elegendő, és háromdimenziós ábrázolás csak két vagy több kamera használatával érhető el. Úgy vélem, nem állíthatjuk teljes bizonyossággal, hogy a labda teljesen áthaladt a vonalon, de a bírók megadták a gólt, szóval ennyi.”

A tudósok sem tudnak megnyugtató választ

Az 1990-es évek közepén Ian Reid és Andrew Zisserman az Oxfordi Egyetem mérnöki tudományok tanszékén mindössze két kamera számos képkockáját tanulmányozva egy hozzávetőleges 3D-s vetületet készített, amelyen a labda függőleges vetületét ábrázolták a talajra. A duó arra a következtetésre jutott, hogy 

a labda a vonalon ért földet, és legalább három hüvelyknyire volt a góltól, még akkor is, ha figyelembe vették a hibafaktorokat. Ugyanakkor felhívták a figyelmet a látószögek hiányára és a kamerák esetleges mozgására (nem rögzített helyzetben) is – ezek a problémák befolyásolhatták a következtetést.

Dr. Kyle Ferguson, az észak-írországi Ulsteri Egyetem Sportvállalkozási Központjának munkatársa szerint pedig egyetlen kutatás sem tud végleges választ adni a kérdésre.

Tofik Bahramov az esetnél egyébként nem emelte a zászlóját. Később az emlékirataiban azt állította, hogy nem látta tisztán, hol ért talajt a labda, de az angolok reakciója, és a németek riadt viselkedése miatt viszont biztos volt abban, hogy teljes terjedelmével átjutott a gólvonalon, és ezzel a meggyőződéssel élte le az életét. Persze, az összeesküvés-elméletek őt sem kímélték. 

A legszörnyűbb az változat, amely úgy terjedt, hogy a halálos ágyán vallotta be, az angolok nem értek el gólt, s amikor ott megkérdezték, miért mondta azt, hogy Hurst lövése után mégis bent volt a labda, azt felelte: „Sztálingrádért”.

Ezután az, hogy csak csalt, enyhe megítélés, de egyébként ezzel még a németek sem vádolták meg. Wolfgang Weber, a németek védője később egy interjúban ezt mondta: „Dienst úr sem tehetett a hibás döntésről. Rossz helyen állt. A segítőjére kellett hagyatkoznia. Meggyőződésem azonban, hogy Bahramov úr ezt nem tudta megítélni. Mert Hans Tilkowskitól, a kapusunktól nem láthatta.”

A gól kérdéses, a vb-arany nem

Az angolok Hurs révén lőttek még egy gólt, amivel 4:2 lett a végeredmény. Erről Lukács László, a Népszabadság helyszínről tudósító rovatvezetője ezt írta: „A felvételek választ adtak arra, hogy teljesen szabályos körülmények között csak három gól esett, s az igazi eredménynek 2:1-nek kellene lennie Anglia javára.” 

Kiderül a felvételekből, hogy tulajdonképpen már hosszabbításra sem lett volna szükség, mert a kiegyenlítő gól előtt a kapu torkában tartózkodó Schnellinger előbb kézzel fékezte le a labdát, s Weber ezután vágta a hálóba. A legvitatottabb eset a felső kapufáról befelé levágódó labda, mert nehéz tisztázni, hogy teljes terjedelmében túljutott-e a gólvonalon vagy sem. A szovjet határbíró és a híradó képe szerint ezúttal inkább igen, mint nem…

„Végül nem lehetett volna semmiképpen sem megadnia a svájci bírónak a 120. percben lőtt utolsó angol gólt, mert a játéktér már tele volt labdaszedő gyerekkel, akik azt hitték, hogy vége a mérkőzésnek… A 4:2 tehát reálisan csak 2:1, de mindenképpen jogos az angolok győzelme, mert többet támadtak, s a hosszabbítást is jobban bírták.”

Bobby Moor átveszi a kupát II. Erzsébet királynőtől. Fotó: AFP

És a világ egyetértett vele: bár a gól jogosságát sokan vitatták, Anglia sikerét viszont senki sem vonta kétségbe. Végül egy sajátos értelmezést is megismerhetünk a tornán játékvezetőként közreműködő Zsolt István A pálya közepén című könyvéből. Azt írja, hogy a döntő délelőttjén a szokásos megbeszélésen többek között az is előjött, melyik országban hogyan jelzik a partjelzők, ha a labda a gólvonal mögé pattan a keresztlécről, és mindenki válaszolt is, kivéve Tofik Bahramovot, akinek nem érkezett meg a tolmácsa, ezért a kérdést sem értette. 

Aztán a meccsen elérkezett a kritikus pillanat, Dienst pedig kinézett Bahramovra. Zsolt István szerint a játékvezető „csak állt a gyep közepén, és nézett. A játékvezető, aki Svájcból jött, a világ egyetlen olyan országából, ahol a szünetben a partjelzők nem cserélnek térfelet. Mert hiszen, ha cseréltek volna, akkor most a másik kollégájára nézhetett volna, aki ugyancsak ott volt köztünk a délelőtt a lobbyban, a másik, aki folyékonyan beszélt németül, és aki elmondta, hogy az ő országában a partjelző úgy ad segítséget, ha a labda lepattan a felső kapufa belső éléről, hogy…”