Apja el akarta törni a kezét

A kosárlabda virtuóza volt, akik nem a Bp. Honvédnak szurkoltak, azok is kijártak a meccseire, hogy az ő trükkös játékát lássák, váratlan, ötletes passzait élvezzék. A lassan 72 éves Gellér Sándor az édesapja révén futballistacsaládba született, maga is a zöld gyepen tervezte a karrierjét, ám végül a palánkok világában kötött ki. Edzőként zaklatott pályafutás áll mögötte, régóta egy Zala megyei tanyán él — mindezekről beszélgettünk a férfiválogatott jövő heti világbajnoki selejtezői előtt.

2019. 02. 17. 8:25
© Katona Tibor
Az egykori varázsló maximalizmusa sokszor a közeg igénytelenségével találkozott Fotó: © Katona Tibor Forrás: Zalai Hírlap/Katona Tibor
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

– „Délután kicsit ártok a magyar kosárlabdának, mert edzést tartok.” Ezt mondta, amikor a beszélgetést egyeztettük...

– Ez csak feketehumor. Tudvalevő, hogy a múltban akadtak konfliktusaim a ZTE-vel, de négy éve megkerestek, hogy foglalkozzak a klub fiatal kosarasaival. Régi játékostársaimmal és barátaimmal, Heinrich Róberttel és Kiss Attilával együtt egyéni képzést tartunk a legtehetségesebb gyerekeknek, szóval nincs semmi gond, tényleg csak vicceltem.

– És élvezi ezt a munkát?

– Persze. Nemcsak azért, mert ezek a srácok valóban tehetségesek, hanem azért is, mert nagyon akarnak jobbak és még jobbak lenni, csodálatos látni a fejlődésüket. Gyakran annyira belefeledkezem a munkába, hogy fel sem tűnik az idő múlása, csak akkor eszmélek, amikor a gyerekek szinte szökdösni kezdenek, mert máshol van jelenésük.

– Tehát nincs önben sértettség?

– Ami van, azt magamba zárom. Inkább azzal foglalkozom, hogy a tizennyolc évesek remek csapatot alkotnak Zalaegerszegen, ketten felkerültek már a felnőttek keretébe, egy harmadikat pedig elvitt a Monaco, és ez óriási siker.

– Repüljünk vissza az ön gyerekkorába! Édesapja, idősebb Gellér Sándor az Aranycsapat tartalékkapusa volt, védett a Wembley-ben a legendás 6:3-as meccsen is. Miért a kosárlabdát választotta, s miért nem a futballt?

– Futballistának készültem, a légkör is odavonzott. Nálunk apám és a labdarúgás körül forgott minden, ugyanakkor a TF gyakorló iskolájába jártam, ahol az összes sportágba belekóstolhattunk, és többet meg is szerettem. Serdülőkorba érve kezdtem el focizni az MTK-ban, ahol apám is védett, de emiatt nem élveztem előnyt, ő is azt akarta, hogy álljak meg a saját lábamon. Sőt előfordult, hogy pofont kaptam csak azért, mert ugyanahhoz a klubhoz tartoztunk.

– Kitől?

– Tőle. Ő délelőtt dolgozott, délután edzett az MTK pályáján, ahol így gyakran találkoztunk. Előfordult, hogy amíg rá vártam, ők, a nagyok, tehát Hidegkuti, Sándor, Palotás bevettek maguk közé kispályázni. Kiszúrtam, hogy apám a közeli lövéseknél gyorsan elfekszik a kapuban, ezért egyszer aláböktem a labdának, amely így áthullott felette a hálóba. A többiek zrikálták, aztán amikor hazaindulva beültünk a kocsiba, apám lekevert egy nyaklevest. Persze több a szép élmény. Labdaszedőként ott lehettem a pálya mellett az angolok elleni 7:1-en, háromszor nyertünk korosztályos bajnokságot, és rengeteg sikerélményem volt a futballban.

– Hogyan került képbe a kosárlabda?

– A Bólyai Textilipari Technikumban a testnevelő tanárom, Jaszlics László a kosárlabda híve volt, és ő edzette az MTK másodosztályú csapatát is. Hatalmi szóval nem engedett focizni, ha hetente háromszor nem mentem le kosarazni is. A hatvanas években ráadásul komoly iskolai bajnokságok zajlottak, így olykor párhuzamosan futballoztam és kosárlabdáztam. Utóbbi sem mehetett rosszul, mert Balogh József, a Honvéd kosarasainak edzője eljött megnézni, és csábított, menjek oda játszani. Nem tudtam, mit tegyek, mert szerintem jobb voltam a fociban, mint a kosárlabdában.

Az egykori varázsló maximalizmusa sokszor a közeg igénytelenségével találkozott
Fotó: Zalai Hírlap/Katona Tibor

– Akkor mi döntött az utóbbi mellett?

– Az, hogy bevonultattak katonának, és a Honvéd kosarasaként ez kellemesebb volt, mint másként. Számított az is, hogy egy évvel korábban, 1965-ben láttam játszani Greminger Jánost, aki azonnal a példaképem lett.

– Az édesapja mit szólt a váltáshoz?

– Azt, hogy eltöri a kezemet, ha a kosárlabdát választom. Sokáig nem is jött ki a meccseimre, de amikor a Honvédnál kiharcoltam a helyemet és válogatott lettem, megbékélt a döntésemmel.

– Nehéz emberként hogyan sikerült az európai klasszisok közé beilleszkedni?

– Nézze, elismerem, bizonyos helyzetekben és bizonyos emberekkel szemben tényleg hajlamos vagyok kötni az ebet a karóhoz, de amikor tizenkilenc évesen beléptem az öltözőbe, ahol Európa-bajnokok, mint Simon János, Bencze János és Czinkán Tibor, valamint olyan legendák, mint Banna Valér vagy Rácz János köszöntek vissza, sok szavam nem lehetett. Onnan indultam, hogy egyáltalán labdát kapjak az edzésen, végül kereken húsz évet játszottam a Honvédban, csapatkapitány is lettem, és számomra ez a mai napig nagy megtiszteltetés.

– Volt szerencsém testközelből látni a játékát a hetvenes években, és lenyűgöző volt az a hihetetlen fanatizmus, amivel hajtotta saját magát és a társait is. Honnan ered ez a megalkuvás nélküli győzni akarás?

– Abban a közegben, amelyben felnőttem, ez magától értetődő volt. Édesapám és a társai a tehetségük mellett a céltudatosságuknak, az alázatuknak és az akaratuknak köszönhettek mindent, amit elértek, és tudom, elsősorban nem a pénz, hanem a siker utáni vágy hajtotta őket. Ezért ha valaki esetleg lazított, arra ráförmedtek. Később csapatkapitányként is arra törekedtem, hogy mindez mindenkinél belső igénnyé váljon. Olvastam, hogy Michael Jordan mindig elsőként érkezett az edzésre és utolsóként távozott, Larry Bird a meccsek és az edzések előtt önszorgalomból fél órát gyakorolta a dobásokat. Ha nekik ez természetes volt, akkor másoktól is elvárható.

– Európa-klasszisok között emlegették. Sohasem csábították külföldre?

– Dehogynem. Háromszor disszidálnom kellett volna, amit több barátom megtett, de belőlem hiányzott ehhez a bátorság. Egyszer pedig egy menedzser miattam az egész Honvédot kivitte Hollandiába, ő fizetett mindent, és a torna után több csapat is szerződtetett volna. A velünk lévő vezető azt mondta, mehetek, aztán amikor hazajöttünk, az irodájában az értésemre adta, hogy felsőbb döntés alapján mégsem engednek külföldre, a miértre adott válasz pedig az volt, hogy csak. De legalább a srácok jól érezték magukat két hétig a luxusban.

– Edzőként hamar sikeres lett, a Zalaegerszeg az ön irányításával nyerte meg az első bajnok címét. Mivel érte ezt el?

– Elsőként a csapategység megteremtését említem. Számított a háttér is, az ezernyolcszázas nézőátlag megnőtt négyezerre a csapat játéka miatt, a döntőre pedig hatezernél is többen jöttek ki. És persze komoly munkát végeztünk. Amikor elmondtam, mit tervezek, a fiúk úgy reagáltak, hogy azt a mennyiséget nem lehet elvégezni, nem hitték el, hogy mi a Honvédban így edzettünk. Csak egy évvel azelőtt hagytam abba a játékot, ezért beálltam közéjük, és megmutattam, nem kérek lehetetlent.

– Ennek ellenére a kapcsolat megszakadt, ráadásul nem békésen. Miért nem sikerült Egerszegen vagy máshol megismételni ezt az eredményt?

– A ZTE vezetőivel olyan nézeteltéréseink alakultak ki, hogy nem lehetett tovább együtt dolgozni. Kaposváron egy vezető reggel részegen böködte a vállamat, hogy ki vagyok, én mit tettem eddig a kosárlabdában, Sopronban pedig elvi kérdésekben nem sikerült megegyezni a klubbal. Nekem az elvek fontosak, mert magammal és másokkal szemben is vannak elvárásaim, és ha ezek nem teljesülnek, akkor nem megy a közös munka. Körmenden elmaradtak a várt eredmények, a kupában csak másodikok lettünk, a bajnokságban nem kerültünk négy közé, ezért lemondtam.

– Mennyire naprakész a mai kosárlabdából?

– Meccsekre nem járok, de a televízióban megnézek szinte mindent, a ZTE hazai mérkőzéseit például kivétel nélkül láttam ebben a bajnokságban. A mai kosárlabda fényévekre van attól, amit mi játszottunk akkor, ez az amerikai stílusú, állandó egy-egyekre épülő játék nekem nem tetszik, de ez persze ízlés kérdése. Soknak találom a légiósok számát, furcsa, hogy magyar klubcsapat magyar nélküli kezdővel áll fel. Évekkel ezelőtt egy szakmai értekezleten ott volt minden magyar élvonalbeli edző, és a légiósokról szólva – akkor még csak hármat engedélyezett a versenykiírás – egyedül a külföldről érkezett Sztojan Ivkovics állt ki azzal, hogy a számuk növelése árt a magyar kosárlabdának. Szerintem ez szégyen. Aztán egyre több légiós lett, a magyarok pedig a klubokban nem tudnak meghatározóvá válni. Pedig a válogatottban az utóbbi években bizonyítják, hogy nemzetközi szinten is képesek jó teljesítményt nyújtani. Sztojan kapitányi munkája megsüvegelendő, mentálisan és játékban is remekül összekovácsolta a válogatottat, a jó eredményeket nem a véletlen szülte.

– Amikor elterjedt, hogy Gellér Sanyi egy tanyára költözött Zala megyében, egyesek szemében ez önkéntes száműzetésnek tűnt. Az volt?

– Dehogy! Hosszú távra terveztem Zalaegerszegen, ezért adtam el a budapesti lakást, és vettem meg ezt a tanyát október elején, aztán november végén elköszöntünk egymástól. Amikor megmutattam a feleségemnek, tetszett neki, de azt mondta, ne vegyük meg, mert itt ragadunk. Azt feleltem, ugyan már, ez nem így lesz – és ennek már huszonhét éve… De most el szeretnénk adni, kezd sok lenni a vele járó munka. Egyhektárnyi a terület, fával fűtünk, azt ki kell vágni, fel kell aprítani, ott a fűnyírás is, szóval kicsit már sok. Ráadásul hiába idősödik az ember, mindig kell az újdonság, jót tesz a változatosság.

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.