Több banánhéjon is elcsúszott a válogatott a selejtezőkön

A 2019-es Európa-bajnokságon a hetedik helyen végzett a magyar női kosárlabda-válogatott, szombaton viszont eldőlt, hogy az idei kontinensviadalon nem lesz ott. Bár csütörtökön másodszor is legyőzte Szlovákiát, a selejtezők során kétszer is kikapott Hollandiától, és most azon kellett szurkolni a csoportelsőségért, hogy a szlovákok ne nyerjenek nyolc pontnál többel a hollandok ellen, sajnos tizeneggyel győztek. Ráadásul a többi mérkőzés végeredménye sem kedvezett a magyar együttesnek, így nem került be a legjobb öt második helyezett közé sem. Székely Norbert szövetségi kapitánnyal másnap beszélgettünk.

Székely Norbert szerint idő kell az elemzéshez és a következtetések levonásához Forrás: fiba.com

– Nagyon csalódott, amikor látta a szombat esti eredményeket?

– Persze. Már az sem volt jó érzés, hogy nekünk ezúttal ez jutott, figyelni mások eredményeit. Aki benne van a női kosárlabdában, az pontosan tudja, milyen lehetőség a részvétele egy Európa-bajnokságon az egész sportág számára. Ugyanakkor nem a szombati meccsek tettek csalódottá, hiszen nem tudom magamat függetleníteni a mögöttünk hagyott másfél évben történtektől. Bár csak négy mérkőzést játszottunk a selejtezőkben, hosszú sorozat volt, nehéz elvonatkoztatni azoktól a problémáktól, amelyeket nem tudtunk megoldani, amelyeken nem tudtunk felülkerekedni, és ezek között van objektív és szubjektív tényező is.

Székely Norbert szerint idő kell az elemzéshez és a következtetések levonásához
Fotó: Fiba.com

– Konkrétan?

– Ha ezekbe most, lényegében órákkal azután, hogy kiderült, nem jutottunk ki az Eb-re, elmélyedek, minden mondat magyarázkodásnak tűnhet, márpedig magyarázkodni nem szeretnék. Ezért csupán megemlítek néhányat: nehéz volt felkészülni a lényegében ismeretlen hollandok ellen a 2019-es Eb-t követő első selejtezőre, különösen úgy, hogy három kulcsember, Raksányi Krisztina, Yvonne Turner és Horti Dóra kiesett a keretből. Tavaly jött a koronavírus, amely átírta a terveinket és az esélyeinket is. Hiába készültünk a nyáron a novemberi, hollandok elleni visszavágóra, a vírus sok mindent keresztülhúzott, hiszen még két órával a meccs kezdete előtt is kiderült játékosunkról, hogy nem számíthatunk rá. A négy meccsből hármat idegenben kellett játszanunk, az utolsó meccset a csoportban nem mi, hanem a vetélytársaink játszották, és még sorolhatnám. Az előző Eb-t megelőző selejtezők során a sors kegyes volt hozzánk, most nem, a futballból kölcsönvett mondást kölcsönözve úgy is fogalmazhatnék, hogy akkor a kapufáról minden befelé pattant, most viszont kifelé.

– Abba belegondolt, hogy ha a szlovákok ellen a harmadik negyedben nem pusztán három, hanem a szintén roppant gyengének számító hat pontot szerzünk, akkor most a csoportelsőségről beszélgetnénk?

– Nem érdemes ezt így nézni. Ha szóba hozzuk ezt a harmadik negyedet, akkor mellé tehetjük a másodikat, amelyben a csapat úgy kosárlabdázott, ahogy azt megálmodtam. Egy mérkőzésre összességében kell tekinteni, nem szabad itt leragadni.

– Több banánhéj is akadt ebben a sorozatban az említetteken kívül, de az is elgondolkodtató, hogy a szlovákok ellen a cserék mindössze három pontot hoztak, a 36 éves a 29 esztendős Raksányi Krisztina, a 27 éves Cyesha Gorre és a nála egy évvel fiatalabb Határ Bernadett vitte a prímet, holott nem is olyan régen az utánpótlás-válogatottak ragyogóan szerepeltek.

– Ebből most nem szeretnék messzemenő következtetéseket levonni. A kilencvenhetes és a kilencvenkilences születésű korosztályok valóban nagyszerű eredményeket értek el, és a tagjai lassan be is érnek a reményeink szerint. Ezt nagyon szeretném látni, ahogyan azt is, hogy a következő Európa-bajnokságon ezt be is bizonyítják a legjobbjai. Ez a kérdés hosszabb elemzést igényel, és

engem nem is a közeljövő, hanem a magyar női kosárlabda távlatosabb lehetőségei érdekelnek elsősorban. Menni kell előre, és amikor a stábommal együtt elvállaltuk ezt a munkát, a kitűzött cél az volt, hogy a 2023-as Eb-n a kontinens élmezőnyébe tartozzunk.

– Van, amit másként csinálna?

– Ilyen mindig van. Egy csaknem négyéves folyamat egyik állomásánál tartunk, folyamatosan monitorozzuk a magunk munkáját is. Természetesen hibáztam én is, de ezt nem az újságban fogom elemezni. Arról pedig még korai beszélni, hogy miként megyünk tovább, hiszen csupán egy napja annak, hogy véget értek a selejtezők.