Hajduk címer Vjenceslav Žuvela futball Frane Matosic Split

Hajduk-címer a garázskapun

Splitben a futball vallás, illetve nem is a futball úgy általában, hanem a Hajduk, ez az 1911-ben alapított fantasztikus klub.

Ch. Gáll András (Split)

2019. 10. 10. 12:27

Már akkor sejtettem, hogy különleges helyre érkeztem, amikor szállásadónk, Ante – egy angolul tökéletesen beszélő, harmincas fiatalember -, aki amúgy látszólag nem is érdeklődik különösebben a futball iránt, amikor megtudta, hogy a csütörtöki Horvátország-Magyarország Európa-bajnoki selejtezőre érkeztünk tudósítani, csak úgy balkézről odalökte: „És azt tudjátok, hogy a válogatottunkban Kalinic kapus, valamint a milanos Ante Rebic és Ivan Perisic a Bayernből tősgyökeres spliti?”

Nem, nem tudtuk, illetve talán maximum Rebicről tudtuk. (Amúgy Zlatko Dalic szövetségi kapitány is spliti, ő forszírozta, hogy a horvát-magyart végre a Poljudban játsszák.) No de az, hogy egy exbankár – merthogy Ante barátunk évekig az egyik spliti bankfiók vezető munkatársa volt, amíg pár éve az OTP (!) fel nem vásárolta a céget, hogy aztán Ante áttérjen a jobban jövedelmező szállásadó-szakmára –, aki saját bevallása szerint sem megrögzött futballfanatikus, kapásból vágja a horvát válogatott spliti születésű játékosainak nevét, nos, hát ettől ledöbbentem.

Aztán, ahogy elkezdtünk barangolni a 178 000-es Adria-parti városban, a történelmi Spalatóban, minden egyes szűk sikátor, utcasarok után egyre lejjebb esett az állunk.

Ne szaporítsuk feleslegesen a szót: Splitben a futball vallás, illetve nem is a futball úgy általában, hanem a Hajduk, ez az 1911-ben alapított fantasztikus klub. Miért fantasztikus? Mert Split a legkisebb város egész Európában, amely csapatot juttatott a BEK/BL negyeddöntőjébe. Nem egyszer – háromszor.

Először is, a városban hemzsegnek a dühöngők. Tudják, ezek a drótkerítéssel körbevett, többnyire leaszfaltozott, kézilabda-kapukkal felszerelt kis futballpályák, ahol sötétedés után is lehet kergetni a labdát, mert a környező utcák közvilágításából ide is jut bőven.

Aztán persze vannak mű- és természetes füves pályák is, de a gyerekfutball – az oly gyakran emlegetett grassroots soccer – melegágya nem az akadémia, nem a műfű, hanem a dühöngő: a grund mai változata.

Aztán itt vannak a falfestmények, a muráliák. Ahogy belépünk az óvárosba, az első garázsajtóra fel van pingálva a Hajduk címere, a piros-fehér kockás, sakktáblaszerű horvát címerrel, a sahovnicával.

Azt beljebb nyomulva Frane Matosic portréjával találkozunk az egyik – nem tréfa – Matosic utcai ház falán. Az utcát arról a Frane Matosicról nevezték el, aki a Hajduk Split történetének leggólerősebb játékosa volt, és 2007-ben, 89 éves korában hunyt el.

Menjünk tovább. A szomszédos utcában Bernard Vukas festett arcképe díszíti az egyik épület falát. Vukas ugyan Zágrábban született, de később két részletben 14 évig játszott a Hajdukban, és éppen Hajduk-futballistaként szerepelt a jugoszláv válogatottal az 1952-es helsinki olimpián. Ahol a döntőt a magyar Aranycsapattal vívták a jugók, persze jól tudjuk, 2-0-ra kikaptak, de Vukas végig ott volt a pályán, ő volt a center, és olyan társai voltak a csapatban, mint „Csik” Csajkovszki, Vujadin Boskov vagy Branko Zebec.

De ez még semmi. A Heritage büfében, ahol csütörtökön reggeliztünk, a Bilanova ulica 16 szám alatt, a pincércsaj sahovnicás horvát válogatott mezben szolgált fel. Képzeljük el ugyanezt Pesten valamelyik belvárosi étteremben, csak magyar nemzeti mezzel.

Ugye, nehezen megy...

Aztán újból kimegyünk az utcára, az egyik dühöngő mellé, és tekintetünk a falra téved. Torcida Split, 1950. Természetesen. Mi más? Amikor a Torcida az a fogalom, amely meghatározza Split múltját (1950 óta), jelenét és minden bizonnyal jövőjét is, ameddig horvátul beszélnek a földgolyó ezen romantikus néhány négyzetkilométerén.

De mi is a Torcida?

Európa legrégebbi szurkolói csoportja, amelyet 1950-ben alapított bizonyos Vjenceslav Žuvela, ez a Korcula szigetéről származó, akkor 21 éves horvát matróz, amúgy spliti lakos. 1950. július 16-án történt, hogy egy jugoszláv kereskedelmi hajó éppen Rio de Janeiróban tartózkodó legénységéből néhány korculai srác – köztük Žuvela – valahogyan jegyet szerzett a Maracana stadionba a világbajnokság sorsát eldöntő Brazília–Uruguay mérkőzésre, amelyet Alcides Ghiggia góljával 2-1-re megnyertek az uruguayiak. Ez lett később a Maracanazo, a brazil futball történetének legsúlyosabb katasztrófája.

Mármost, Žuvelát annyira lenyűgözte a 200 000 brazil drukker szurkolása, hogy elhatározta, megalapítja a Hajduk fanatikusaiból a saját szurkolói csoportját, a Torcidát. (A torcida szó a brazíliai portugál dialektusban a szurkolót jelenti.)

És ennek a pillanata 1950. október 29-én jött el, pontosabban 28-án, egy nappal a jugoszláv bajnoki cím sorsáról határozó Hajduk-Crvena Zvezda rangadó előtt. Akkor történt, hogy Žuvela megalapította a Torcidát, és másnap már önfeledten buzdították övéiket, 2-1-re nyertek is a zsúfolásig megtelt Stari Plac stadionban, ahová húszezren préselték be magukat. (A Poljud csak 29 évvel később épült fel.) A Hajduk a győzelem után megtáltosodott, és veretlenül megnyerte a bajnokságot!

Csakhogy a jugoszláv titkosrendőrség nem nézte jó szemmel a dalmát büszkeséget. Žuvelát, a Torcida alapítóját börtönbe vetették, kizárták a kommunista pártból, és attól kezdve még a Torcida nevét sem volt szabad kiejteni. Ám a szellemet már nem lehetett visszagyömöszölni a palackba. A Torcida az illegalitásban is létezett, majd a hetvenes években, amikor négy bajnokságot is nyert a Hajduk, már átcsúszott a szurkolói csoport a féllegalitásba. A függetlenné válás után pedig, 1991 és 1995 között a horvát-szerb háborúban a legkeményebb horvát szabadságharcosok a Torcida soraiból verbuválódtak.

Persze becsúsztak nehezen tolerálható túlkapások is. Példának okáért 1984-ben, amikor a Hajduk a Tottenhamet fogadta az UEFA-kupa elődöntőjében, az egyik Torcida-tag a kezdő sípszó előtt a Poljud kezdőkörében elvágta egy élő kakas nyakát a 33 ezer szurkoló őrült rivalgása közepette – ehhez tudni kell, hogy a kakas a Spurs totemállata. Az UEFA hosszú évekre be is tiltotta a Poljudot...

A független Horvátország létrejötte után a Torcida haragja az ősellenség belgrádi klubok helyett a Dinamo Zagreb és a központi hatalmat megtestesítő Horvát Labdarúgó Szövetség ellen fordult. Azóta is tart a háborúskodás, és csak remélni tudjuk, hogy ennek ma este nem fogjuk tapasztalni megnyilvánulási formáit.

Végtére is a futball csak játék, még ha ezt hiába is magyaráznám itt Splitben a helyieknek...