Merjük-e helyesen írni?

Vajon mikor van értelme berontani egy ajtón, hogy „nyelvi szabadságharcot” vívjunk? Mindenkinél máshol húzódik a nyelvhasználati hagyományok határa.

Számos olyan szóval – főleg névvel – találkozhatunk a sajtóban, amely valamiért „nincs rendben”: nem követi az átírási szabályokat, megsérti a helyesírási szabályzatot, vagy egyszerűen csak így-úgy félrefordították. S jó néhány kifejezés többféle változatban is kering.

A problémás szavak tekintélyes részét a nem latin írást használó nyelvekből átemelt nevek adják. Még az egyszerűbb esetnek számító betűírásban is vannak buktatók, hát még a logografikus és a mássalhangzóírásban. Ha nincs hitelesnek tekinthető forrás a helyes magyar formáról, általában az angolt vesszük alapul, amely sokszor figyelmen kívül hagyja a mássalhangzók lágyulását, a magánhangzók megnyúlását, a hehezetet, a hasonulást, így gyakran felemás szavakat kapunk. Remek példa erre a koreai volt ENSZ-főtitkár neve, amelyet a magyar sajtó egy jó része Pan Gimun helyett Ban Ki Mun alakban ír az angolos Ban Ki-moon mintájára. És ha már Koreában vagyunk, említsük meg a 2018-as téli olimpia helyszínének nevét is, amely helyesen Phjongcshang, a lapok viszont két h leírását is megspórolják: Pjongcsang.

No de nem kell Ázsia túlsó végére utazni vitás névátírásért, van közelebbi Kelet is. Az arab térségből az utóbbi időszak híreit uraló Bassár el-Aszad szír elnök kispályásnak számít, hiszen a neve csak két-háromféleképpen szerepel a magyar sajtóban. Környékbeli kollégái dörzsöltebbek, mert különféle neveket használnak, elég csak az egyiptomi államfőt említeni, aki Abdel Fatah esz-Szíszi, Abdel Fattáh esz-Szíszi, Abdel Fatah esz-Sziszi, Abdel Fatah asz-Sziszi, Abdel Fatah el-Sziszi, Abdel Fatah al-Sziszi néven is feltűnik a hírekben. Bizonytalansági tényezőt jelent sok egyéb mellett a névelő, illetve a rövid és hosszú hangzók használata. Amíg a latin betűs neveknél – például Nicolás Maduro venezuelai elnök esetében – kifejezetten hiba az ékezet elhagyása, az átírt neveknél nem ennyire egyértelmű a helyzet.

Meg lehet-e egyáltalán határozni egyértelműen egy név helyes átírását? Múlt év végén, az amerikai elnökválasztási kampány, illetve az ENSZ-szel vívott csörtéje kapcsán sokat szerepelt a hírekben az izraeli kormányfő, s ekkor – naivan – eldöntöttük, hogy véget vetünk a neve írásmódját övező bizonytalanságnak, legalábbis házon belül. Azt megállapítottuk, hogy a sajtó egy része által következetesen használt Benjámin Netanjahu alak biztosan hibás, hiszen nem az ejtésnek felel meg, hanem a név magyar változata – olyan, mintha Angéla Merkelt, Emánuel Macront írnánk, sőt akár említhető a György Bush forma is. A másik gyakori írásmód, a Benjamin Netanjahu már életképesebbnek tűnt, bár az ékezetek hiánya miatt kifejezetten óvatos verziónak láttuk, főleg a Wikipédia-féle Benjámín Netanjáhú alak mellett. Ritkábban feltűnik még a sajtóban Binjámin Netanjáhu változat, amelynek az ad hitelt, hogy héberül tudó emberek is használják. A kiejtési kalauzokat meghallgatva pedig egy ötödik lehetőség, a Benjamin Netanjáhu rajzolódott ki.

Mivel egy kezünkön éppen csak meg tudtuk számolni a különféle változatokat, mindenképp logikus volt tudományos helyről segítséget kérni. Bányai Viktória, a Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézet Judaisztikai Kutatócsoportjának munkatársa a Benjámin alakot pontosan ugyanazzal az érvvel jelölte hibásnak, mint amire mi is jutottunk: egy név magyarított változata. A Wikipédia-féle formát sem tartja szerencsésnek, azt írta, érdemesebb az ékezetek nélküli alakot használni, mert „a magyar a-á különbség és eleve mindkét magánhangzó különbözik attól a héber hangtól, amit ezekkel szeretnénk visszaadni. Tehát az ejtés szempontjából az a sem helyes, de még mindig kevésbé megtévesztő talán, mint az á” – magyarázta. Hozzátette: a név héber eredetije inkább a Binjamin, nem a Benjamin. Az MTA intézete által helyesnek nevezett alak tehát az előbb már említett Benjamin Netanjahu, illetve egy hatodik változat, a Binjamin Netanjahu.

Azaz a fenti kérdésre, hogy meg lehet-e határozni egy név helyes átírását, nem tudunk egyértelmű igennel válaszolni. De egyáltalán szükséges mindenáron törekedni a helyes változatra? Baj az, ha nem az átírási sztenderdeknek megfelelő alakot használjuk? Akkor sem dől össze a világ, amikor a fenti nyelveknél sokkal egyszerűbben átírható oroszból emelnek át hibásan neveket. A sportsajtó különösen jeleskedik ebben: Gyinamo helyett Dinamo, Lokomotyiv helyett Lokomotiv, Zenyit helyett Zenit szerepel a futballhírek jó részében, és az olvasó úgy is megérti.

No de nem érdemes törekedni az igényességre? Ha így is, úgy is megérti az olvasó, miért ne tiszteljük meg azzal, hogy a helyes alakot használjuk?

Persze vannak szavak, amelyek szabályellenesen csontosodtak meg. Teljesen természetes, hogy Ószaka helyett Oszakát, Phjongjang helyett Phenjant, Nancsing helyett Nankingot, Ural helyett Urált, Athina helyett Athént, Varna helyett Várnát írunk és mondunk. Igaz, a földrajzi nevek átírásához eleve sokkal megengedőbben viszonyulunk, mint az egyéb tulajdonnevekéhez, sőt számtalan latin betűs város-, folyó-, hegységneveket is magyarossá alakítottunk. Csakhogy a személyneveknél is bőven akadnak „renitens” formák. Közismert példa az Anyegin, a Potyomkin és a Potemkin, illetve a Lenin, a Sztálin név – és ha már a vörös zónába tévedtünk, feltétlen említsük meg a Moammer Kadhafi és a Kim Ir Szen alakot is. Ezek mind inkább rendhagyó, mint helytelen változatok.

A nagy kérdés, hogy hol a határ. Kim Dzsongun esetében egyre általánosabban használják az átírási szabálynak megfelelő verziót, de mi legyen édesapjával? Maradjon Kim Dzsong Il, ahogy évtizedeken keresztül szerepelt a sajtóban, tekintsük ezt is kivétellé szilárdult formának? Vagy az ő esetében még érdemes követni az utónév egybeírására vonatkozó előírást? És az Oszáma bin Láden alak nem tűnik tudálékosnak az elterjedtebb „kopasztott” verziónál?

Ráadásul nem csak az átírt nevek használata állít minket válaszút elé. Vajon hivatkozzunk-e a Lengyel Néppártra a valódi nevén, vagy írjunk inkább tévesen Lengyel Parasztpártot, mert az itthoni sajtóban általában úgy szerepel? Mit tegyünk az Egyesült Királyság legnagyobb baloldali alakulatával? Nyelvünkben – az angolhoz hasonlóan – létezik a munkáspárt és a munkapárt kifejezés is, a Labour Party neve magyarul inkább az utóbbi lenne, mégis Munkáspárt néven tűnik fel csaknem mindenhol. És merjük az u-s kiejtéshez igazodva, a szó végi o megnyújtása nélkül toldalékolni a Barroso nevet, ha egyszer majdnem mindenhol a „Barrosóval” alakot látjuk?

Nem lehet egyértelműen meghatározni, mikor van értelme berontani egy ajtón, hogy „nyelvi szabadságharcot” vívjunk, illetve mikor érdemes elfogadni a szabályoknak nem megfelelő gyakorlatot, azaz nem hibás alakként, hanem kivételként tekinteni egy kifejezésre. Ez nyilván attól is függ, milyen régóta van bezárva az az ajtó, és milyen erős a zár rajta. De persze mindenkinél máshol húzódik a nyelvhasználati hagyományok határa. A száguldó cirkusz elnevezésével kapcsolatban például régóta állóháború dúl a Formula és a Forma elszánt hívei között. A három csapás néven megismert törvényt több sajtótermék is következetesen három dobás néven említi, ám egyelőre jóval gyakoribb a félrefordítás. De hogy nem reménytelen a helyes – helyesnek tartott – alakért vívott harc, jelzi, hogy a brexitet két éve még csak a Magyar Nemzet írta következetesen kis b-vel, mára viszont egyre terjed ez az írásmód.

Szó szerint

Az infó vagy az info a helyes írásmód? A -stul/-stül vagy a -stól/-stől használandó? Hogyan mondjuk a csuklik igét felszólító módban? Dőlhet-e jobbra az eredetileg balra dőlő ékezet? A bratyiszlavázásról, a mozgószabályról, a kisbetűs brexitről és hévről, továbbá sok egyéb helyesírási-nyelvhelyességi témáról olvashat rovatunkban. Megírtuk véleményünket az új helyesírási szabályzatról, Water Willyről, bemutattuk, miért van szükség a hasznos „nyelvtannácikra”, és elkészítettük az első átírási térképet. Ajánljuk korábbi írásainkat.