Talán mindenki találkozott már a nyelvtannáci kifejezéssel. Pontos definíciója nincs: bizonyos egyedei zsebükben piros filctollal járnak, és kéjes örömmel csapnak le a helyesírási hibákra, mások a szerkesztőségeket bombázzák kioktató hangnemű, olykor ócsároló levelekkel a legkisebb vélt vagy valós hiba láttán is, és olyanok is akadnak, akik egy vita során érvek helyett a másik helyesírásába – vagy akár gépelési hibájába – próbálnak belekötni. Vannak aztán kevésbé idegesítő, sőt kifejezetten hasznos figurák is, akikre poénból aggatják ezt az egyébként nem túl kedvesen hangzó jelzőt; ilyenek például a felesleges idegen kifejezéseket tűzzel-vassal irtó szöveggondozók, és ilyenek a szigorú korrektorok és olvasószerkesztők is. Vajon napjainkban mennyire van szükség rájuk?
A mai hírfogyasztási szokások mellett egy szerkesztőség számára létfontosságú a gyorsaság. Sokan emiatt úgy vélik, hogy luxus, sőt úri huncutság a szövegek javítgatása, hiszen egy-két nap elteltével úgyis csak elvétve kattintanak az anyagokra. De ilyen erővel a nyomtatott lapok szövegét sem kellene gondozni, hiszen ki olvas el egy három-négy napos újságot? A netes sajtóban a gyorsaságból adódóan nagyobb a hibalehetőség is, azaz épp emiatt van szükség az olvasószerkesztők-korrektorok munkájára – sok helyen összevonva, „olvektorként”. Egy magára valamit is adó portálnál gondosan ellenőrzik a megjelenő anyagok szövegét, hiszen nem tesz jót a hitelességnek, a tekintélynek, ha az írásokban hemzsegnek a helyesírási, nyelvhelyességi, sőt akár tárgyi hibák. Egy jó újságírói munkát igénytelen tálalással elrontani: ez az igazi luxus. Napjaink információs túlkínálatában, az olvasók kegyeiért folyó versenyben döntő tényező lehet az igényesség.
Az infó vagy az info a helyes írásmód? A -stul/-stül vagy a -stól/-stől használandó? Hogyan mondjuk a csuklik igét felszólító módban? Dőlhet-e jobbra az eredetileg balra dőlő ékezet? A bratyiszlavázásról, a mozgószabályról, a szerb nevek írásmódjáról, a kisbetűs brexitről és hévről, továbbá sok egyéb helyesírási-nyelvhelyességi témáról olvashat rovatunkban. Ajánljuk korábbi írásainkat.
Mitől jó egy olvektor? Ha feltesszük ezt a kérdést, szinte bizonyosan azt a választ kapjuk, hogy ismernie kell a helyesírási szabályokat. Ez nyilvánvalóan alapkövetelmény, de messze nem elégséges. Nem pusztán ismerni kell a szabályokat, alkalmazni is tudni kell őket, ráadásul az embernek gyakran fel kell találnia magát: számtalan olyan esettel találkozhatunk, amelyre a szabályzat nem ad útmutatást. Kézenfekvő példa az idegen szavak toldalékolása, hiszen az új kiadás sem konkretizálja, mely hangzócsoportok számítanak idegennek, azaz mikor kell kötőjelezni. Gyakran a józan paraszti észre van szükség, például hogy ne keverjük össze a Nemzet Színésze és a nemzet színésze kifejezést.
Sokan összekeverik a helyesírást a nyelvhelyességgel, pedig az egyik alapos ismerete nem jelenti a másikét is. Vannak olvektorok, akik csak a helyesírási szabályzat alapján javítják a rájuk bízott szövegeket, tehát kizárólag a helyesírási és gépelési hibákat tüntetik el, a nyelvhelyességiket nem. Pedig azokból is van bőven, sőt az elvileg szerkesztett hírügynökségi források főként nyelvhelyességi hibákat tartalmaznak. Hiába tudja valaki felmondani álmából felkeltve is a helyesírási szabályzatot, nem végzi jól a munkáját, ha érintetlenül hagyja az alábbi kifejezéseket: „megrendezésre került”; „a múlt heti hivatalába való beiktatásakor”; „átvette a labdát, és a hálóba lőtte azt”; „a delegáció tagjainak az a dolga”; „nemcsak számítanak a hibákra, hanem el is tudják kerülni azokat”; „internetes hírportál”; „a témáról történő párbeszéd”; „ez egy méltánytalanság, ami történt”; „határellenőrzést léptettek életbe Nickelsdorfnál”; „az ellátás biztosított”. A nyelvi babonákból eredő hibákat, a magyartalan kifejezéseket, a szóismétléseket, az összekevert fogalmakat nem tudjuk kiszűrni, ha csupán a helyesírási szabályzatra hagyatkozunk.
Lényeges továbbá, hogy az olvasószerkesztő-korrektor az anyag felépítését is figyelje. A netes írások egy jó része megjelenés után bővül, nemritkán többször, és gyakran többen is dolgoznak egy anyagon, emiatt előfordulhat, hogy egy már ismertetett információt illesztenek bele. Nem szerencsés, ha az anyagon látszanak a forrasztás nyomai, azaz például a körúti robbantó utáni hajszáról szóló cikkben egy utólag hozzáírt, új információt is tartalmazó bekezdés Ádámtól és Évától indul, és ismétlésként közli a robbantás időpontját, helyét, egyéb ismert körülményeit, valamint azt, hogy két rendőr megsérült. Nem kelti igényesség látszatát az sem, ha egy írásban többször oldunk fel egy rövidítést, például többször szerepel az „Egyesült Királyság Függetlenségi Pártja (UKIP)” forma. Egyes gyakori rövidítéseket pedig teljesen felesleges feloldani, hiszen az olvasóról talán feltételezhetjük, hogy szájbarágás nélkül is tisztában van az EU, az EP, az MSZP vagy az MNB rövidítés jelentésével.
Mindezeken felül fontos követelmény a tájékozottság, hiszen tökéletes helyesírás és nyelvhelyesség mellett is igen kínos, ha Donald Tuskra az Európa Tanács, Thornbjorn Jaglandra pedig az Európai Tanács elnökeként hivatkoznak, vagy épp Barack Obamára miniszterelnökként, esetleg Svédországot NATO-, Norvégiát pedig uniós tagként említi a szöveg.
Az alaposság ugyancsak nélkülözhetetlen ebben a munkában, az igényes olvektorok minden tulajdonnevet ellenőriznek, sőt néha egyéb információt is ki kell deríteniük, hiszen például a Richard névhez máshogy illesztjük a toldalékot, ha viselője francia, illetve ha német. Olykor egy-egy szó kiejtését is meg kell hallgatni, például ránézésre valószínűleg kevesen tudják, milyen hangrendű toldalék illesztendő az Eurócsoport elnöke, Jeroen Dijsselbloem nevéhez. Szerencsére a neten elérhető alkalmazások az olvasószerkeszők-korrektorok keze alá dolgoznak, így ma már szinte minden ellenőrizhető. Igényesség kérdése csupán.
Persze az ember sosem tud elég alapos lenni – és ez a munka sem kecsegtet dicsfénnyel. Hiába találja meg az olvektor a hírügynökségi anyagban a súlyos tárgyi hibát vagy a sületlenséget, melyet más lapok csont nélkül közreadnak, az olvasók úgyis azt veszik észre, ha átsiklik egy jelentéktelen gépelési hibán. Az olvasószerkesztők-korrektorok munkája olyan kissé, mint a futballbíróké: ha jól – vagy akár bravúrosan – végzik a dolgukat, nem lehet észrevenni őket.
