Elkészült, és nálunk látható az első átírási térkép

A Vladimir Putin nem jó, a Pervez Musharraf igen. Rengeteg információ, amit az átírásról tudni érdemes.

Ez az anyagunk elsősorban újságíróknak, szerkesztőknek, olvasószerkesztőknek, korrektoroknak szól. A médiában dolgozók nap mint nap találkoznak olyan nevekkel, amelyek a miénktől eltérő írásrendszerből valók, és a helyesírási szabályzat szerint a magyar fonetikához kell igazítani. A 218. szabály így rendelkezik: „A szépirodalmi művekben, a sajtóban, a közoktatást szolgáló kiadványokban a nem latin betűs írású nyelvekből átvett tulajdonneveket és közszavakat a magyar ábécé betűivel, lehetőleg egyenesen a forrásnyelvből (tehát más nyelv közvetítése nélkül) írjuk át.” Egy orosz vagy japán névről a kezdő korrektor is tudja, hogy átírást igényel, de még a rutinosok jó része is elbizonytalanodik, és puskáznia kell, hogy például a tádzsikot vagy a türkmént, az etiópot vagy a szomáliait kell-e átírni. Ezt megkönnyítendő, készítettünk egy segédletet listával, térképpel.

Általános alapelv, hogy ha egy névnek latin betűs és más írásrendszerű változatban is létezik hivatalos formája, az előbbi „erősebb”. A francia, majd amerikai állampolgárságot szerző Igor Stravinsky nevét csak az általa használt, latin betűs formában írjuk, és a Franciaországban született, de arab kultúrájú – sőt olykor csak arabul beszélő – arabok neve is kizárólag francia alakban írandó. Ennek a gyakorlatnak az az oka, hogy az átírás kényszermegoldás, csak akkor használjuk, ha másként nem lehet szabályosan leírni egy nevet. Az átírás sokszor körülményes, utánajárást igényel, és a hibalehetőséget is magában hordozza, ráadásul a magyar ábécé a magyar hangkészlet betűit tartalmazza, és számtalan olyan hang van az idegen nyelvekben, amelyet csak jobb híján tudunk valamelyik betűnkkel jelölni. Mindennek alátámasztására jó példával szolgál a szerb és a montenegrói nyelv: eldönthetetlen vita, hogy a vezetéknevek nagy részének utolsó hangja a magyar cs-hez vagy ty-hez áll közelebb. Akármelyikre írnánk át, billegne egy kicsit, de szerencsére erre semmi szükség, hiszen Szerbiában és Montenegróban is hivatalos a latin ábécé.

Fontos leszögezni, hogy tökéletes csoportosítás, lista nem létezik. Vita forrása lehet, hogy hol húzzuk meg a határt. Az átírás az esetek többségében nem jelent problémát, hiszen egy görögországi település, egy szaúd-arábiai személy nevét minden esetben a magyar ábécé betűivel kell leírni. Ha azonban egy soknemzetiségű, soknyelvű országból való személy-, helység- vagy egyéb névvel találkozunk, már nem ilyen egyszerű a helyzet.

Kézenfekvő példa Szudán, amelynek negyvenmillió lakosa hetvenféle nyelvet beszél. Nyilván nem lehet mind számításba venni, így az ország hivatalos nyelvét használjuk – 2005 óta az angol is annak számít. Akit megrémített a hetven nyelv jelentette kavalkád, itt hagyja is abba az olvasást. Átugrunk Indiába, ahol több mint másfél ezer nyelvet használnak, és csak az egymillió beszélő feletti nagypályásokból is van két tucat. Ha egy indiai ember nevének leírásakor nem a hivatalos nyelvből indulnánk ki, először is ki kellene nyomoznunk, hogy az illető milyen etnikumú, az a népcsoport többségében milyen nyelvet használ, és ahhoz a nyelvhez milyen írásrendszer tartozik. Ha mindez megvolna – és a nagy számok törvénye alapján megvont következtetésünk helyes –, már csak azt kellene kideríteni, hogy az adott írásrendszert hogyan kell átírni. Mindez még akkor is hosszadalmas, nehézkes és bizonytalan lenne, ha egy tagállam kormányzójának nevét kellene leírnunk, márpedig egy cikkben nem csak politikusok szerepelhetnek. Mihez kezdenénk akkor, amikor egy vonatszerencsétlenségről nyilatkozó helyi állomásfőnök neve szerepel a szövegben?

Mivel tehát az etnikai, nyelvi hovatartozás kiderítése sokszor lehetetlen vállalkozás, mindenképpen valamely hivatalos nyelvet kell alapul venni. Hivatalos regionális nyelvből is húsz van Indiában tizenegyféle írásrendszerrel, ezzel csak a fenti számokhoz képest vagyunk sokkal beljebb. A legészszerűbb – sőt megkockáztatható: az egyetlen észszerű – megoldás az, ha az ország hivatalos nyelvét vesszük alapul, India esetében az angolt vagy a hindit. Előbbi latin betűs, tehát azt fogjuk választani. A magyarban általános, de érthetetlen gyakorlat az indiai nevek átírása, amelyet főként azzal indokolnak, hogy az angolt kevesen beszélik az ázsiai országban. Csakhogy a hindit is a lakosság kevesebb mint fele beszéli, ráadásul a nyelvnek tizenhárom dialektusa van, amelyek annyira eltérhetnek egymástól, hogy a más nyelvjárást beszélők nem vagy csak alig értik meg egymást. A Wikipédia Indiáról szóló szócikke idézi Fodor István A világ nyelvei és nyelvcsaládjai című könyvét, miszerint a felsőbb törvényhozásban és a szövetségi államok közötti érintkezésben az angol az egyetlen hivatalos nyelv. Egy szó mint száz: India államfőjének nevét nyugodtan le lehet írni az ország hivatalos nyelvén, angolosan, Pranab Mukherjee formában; sokkal egyszerűbb, mint hindiből magyarosítani – pláne, hogy az elnök bengáli nevet visel, amely nyelvhez a hindiétől eltérő írásrendszer tartozik.

A hivatalos nyelv tehát megkímél minket a beszélt nyelvek jelentette útvesztőtől. A szomszédos Pakisztánnak két hivatalos nyelve van: az urdu és az angol, de előbbi is csak a lakosság nyolc százalékának az anyanyelve. Érdemi oka nincs annak, hogy a nevek leírásakor ezt vegyük alapul az angol helyett. Még szélsőségesebb példa: az Afrika szarván elhelyezkedő Dzsibutiban minden huszadik ember használja elsődleges nyelvként az ország két hivatalos nyelve, az arab és a francia valamelyikét. A saját dolgunkat nehezítenénk meg, ha egy név „készen kapott” latin betűs változatát nem fogadnánk el.

A regionális hivatalos nyelveket azért nem érdemes figyelembe venni, mert áttekinthetetlenné tenné az átírási gyakorlatot, a térképen így nem latin ábécés országként tüntettük fel azokat, ahol csak helyi szinten hivatalos valamely latin betűs nyelv. Libanonban például az alkotmány az arabot határozza meg állam-, a franciát pedig regionális nyelvként.

A manapság gyakran felbukkanó kurd nevek ugyancsak megerősítik, hogy az adott ország hivatalos nyelve kell hogy döntsön. A kurdok az arab írásrendszert használó Irakban arab, a latin ábécés Törökországban latin betűkkel írnak, és mindkét írást használják az arab betűs Szíriában. Hiába van latin írása a kurd nyelvnek, általánosan nem tudjuk alkalmazni, hiszen az iraki kurdok nevét arabos formában közvetítik a hírügynökségek, amiből valószínűleg nem fogjuk tudni megalkotni a szabályos kurd ábécés formát – és nem rohangálhatunk minden egyes névvel a kurd gíroszoshoz, hogy segítsen.

Vannak olyan nyelvek, amelyeket nem nemzeteket elválasztó államhatárok rendeltek hozzá többféle ábécéhez, hanem a politikai változások. Tádzsikisztán, Kirgizisztán és Kazahsztán lakossága nem egész száz év alatt az arab írást elhagyva áttért a latin betűkre, majd a Szovjetunió kebelén belül a cirill ábécére. Ma kizárólag a cirill betűket használják, ezért ezeket az országokat is az „átírandók táborába” soroltuk. Érdekességképpen idekívánkozik Türkmenisztán, ahol a Szovjetunióból való kiválás óta a latin ábécé a hivatalos, noha az ellenzéki pártok és szervezetek nemigen hajlandók használni, és következetesen cirill betűkkel írnak. Értelemszerűen a türkmén neveket ettől még nem kell átírnunk, akkor sem, ha a legmegveszekedettebb ellenzéki mozgalmár nevéről van szó.

Az infó vagy az info a helyes írásmód? A -stul/-stül vagy a -stól/-stől használandó? Hogyan mondjuk a csuklik igét felszólító módban? Dőlhet-e jobbra az eredetileg balra dőlő ékezet? A bratyiszlavázásról, a mozgószabályról, a szerb nevek írásmódjáról, a kisbetűs brexitről és hévről, továbbá sok egyéb helyesírási-nyelvhelyességi témáról olvashat rovatunkban. Megírtuk véleményünket az új helyesírási szabályzatról, Water Willyről, és bemutattuk, miért van szükség a hasznos „nyelvtannácikra”. Ajánljuk korábbi írásainkat.

Szót kell még ejteni arról, hogy számos, nem latin ábécét használó ország központilag meghatározott valamilyen latin betűs átírási sztenderdet egyebek mellett a rengetegféle átírás okozta káosz megszüntetésére, mérséklésére. A legismertebb közülük a kínai pinjin. Ezeket azért nem vettük figyelembe, mert kifejezetten átírásra találták ki őket. Nem elképzelhetetlen, hogy a jövőben a szabályzatunk megengedőbb lesz, és az adott ország tudományos szervei által kidolgozott átírási rendszer használható lesz a magyarban.

Végezetül essék néhány szó azokról az esetekről, amikor nem vesszük figyelembe mindazt, amiről a fenti csaknem nyolcezer karakter szól. Első helyen említendő a kárpátaljai magyarság. Noha egy cirill betűs ország állampolgárai, magától értetődően a magyar nevüket használjuk – ahogy például a felvidéki magyar hölgyek nevét is természetesen -ová végződés nélkül, magyar névsorrendben mondjuk, írjuk. Kivételt jelenthetnek az átírás szempontjából a földrajzi nevek is, hiszen ezeket sokszor nem az eredeti formájukban, hanem a magyar nyelvhez igazítva használjuk: földrészünk keleti határhegysége az Urál, nem pedig az Ural; Kelet-Szibéria legnagyobb folyója a Léna, nem pedig a Lena; a Volga deltája fölött elhelyezkedő várost Volgográdnak és nem Volgogradnak nevezzük – s akkor még nem szóltunk Szentpétervárról. A kivételek harmadik nagy csoportjába a történelmi személyek tartoznak: a legismertebb példa Lenin, aki amúgy Lenyin lenne. Hasonlóképp járunk el a művek nevével is: Anyegin, és nem Onyegin, ahogyan az eredetiben szerepel. A kivételek utolsó csoportját a latin betűs formában bejegyzett nevek jelentik. Hiába japán márka a Mitsubishi, az autókon, a logóban, az egyéb céges felületeken az angol fonetikájú név jelenik meg, nyilvánvalóan mi is ezt használjuk. Ugyanígy kezeljük a cégek, szervezetek nevét is.

És akkor jöjjön az áttekintő lista. Amerika, Ausztrália és Óceánia minden országa használ latin betűket, úgyhogy csak a másik három földrész országait csoportosítottuk.

Európából Bulgária, Ciprus, Fehéroroszország, Görögország, Macedónia, Oroszország, Ukrajna neveinek esetében van szükség átírásra.

Ázsiából Afganisztán, Bahrein, Banglades, Bhután, Dél-Korea, az Egyesült Arab Emírségek, Észak-Korea, Grúzia, Irak, Irán, Izrael, Japán, Jemen, Jordánia, Kambodzsa, Katar, Kazahsztán, Kína, Kirgizisztán, Kuvait, Laosz, Libanon, a Maldív-szigetek, Mianmar, Mongólia, Nepál, Omán, Örményország, Palesztina, Srí Lanka, Szaúd-Arábia, Szíria, Tádzsikisztán, Thaiföld, Tajvan nevei igényelnek átírást.

###HIRDETES2###

Az egyszerűség kedvéért felsoroljuk azokat az országokat is, amelyek használnak latin betűket:

Ázsiából csak Azerbajdzsán, Brunei, a Fülöp-szigetek, India, Indonézia, Kelet-Timor, Malajzia, Pakisztán, Szingapúr, Türkmenisztán, Üzbegisztán, Vietnam esetében nincs szükség átírásra.

Elsőre meglepő lehet, hogy a fekete kontinensen pontosan ugyanannyi országban nincs hivatalos latin betűs írás, mint Európában: hétben.

Afrikából Algéria, Egyiptom, Etiópia, Líbia, Marokkó, Mauritánia és Tunézia nem használ latin ábécét, így az itteni neveket kell átírni.