Ütésálló vagyok – Interjú Ókovács Szilveszterrel

Ókovács Szilveszter operaénekes, televíziós szakember, a Magyar Állami Operaház főigazgatója válaszolt a Szabad Föld magazin kérdéseire.

Budapest, 2011. augusztus 23. Ókovács Szilveszter kormánybiztos ül az Operaház nézõterén. A kormány a Magyar Állami Operaház irányításával kapcsolatos feladatok ellátására - 2011. augusztus 22. napjától az Operaház fõigazgatói munkakörének betöltéséig, de legfeljebb kétéves idõtartamra - Ókovács Szilvesztert kormánybiztossá nevezte ki. MTI Fotó: Máthé Zoltán Fotó: Máthé Zoltán

– Melyik születésnapja, születésnapi ajándéka a legemlékezetesebb?

– A saját névnapomon sikerült születnem, ráadásul összeolvad az a nap még a karácsonnyal is, tehát sosem éltem meg mint igazi születésnapot. De mindegy, megszoktam, jó ez így, és összehasonlíthatatlanul jobban élvezem amúgy is mások örömét, mint azt, ha én kapok valamit. Mindenem megvan, ami kell, és ez régebben is így volt, amikor még nem volt semmim. Szeretek megdolgozni a holmikért.

– Bántja-e valami, amit elszalasztott az életében?

– Gitározni nem tanultam meg, csak basszusgitározni, és angolul se rendesen. Folyamatosan dühöngök azon, miért nem tudom magam olyan árnyaltan kifejezni, ahogy az anyanyelvemen igyekszem. És focizni is jó lett volna jól – nézőként valahogy mindig tudom, mit hogy kéne.

Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház főigazgatója
Fotó: MTI/Máthé Zoltán

– Mit szeret önmagában?

– Hogy ütésálló vagyok. A legtöbb bántást kialszom, sőt el is felejtem. Ezenkívül mindenkinek bizalmat szavazok az elején, és a felettes énem nem győzi figyelni az ösztönöst, hogy megint ne verjék át. És ez fárasztó.

– Mivel lehet kikergetni a világból?

– Elméleti mondatfűzésekkel, mint az előbbi válaszom. De komolyan: ta­nács­adós­kodással, menedzserszövegekkel, papírízű tohuvabohukkal. Tudás és tapasztalat nélküli okostojáskodással.

– Kíváncsiságból kivel cserélne életet egyetlen napra?

– A jelenben senkivel, viszont Hunyadi Jánossal elcserélném szívesen a nándorfehérvári győzelem napját. Ha lehet, ugyanazzal a hirtelen, de zseniális végkimenetellel. Kiörvendezném magam, és jönnék is vissza, a pestist már nem várnám meg. Esetleg Mátyás koronázásán is ott lennék, mint egy udvaronc. Hogy lássam, mit érez, milyen küldetéssel a vállán lesz királlyá, a nagy nehezen visszaváltott Szent Korona által. (Biztos nem a Hunyadi-operával foglalkozom mostanában?!)

– Ha egy álomutazást nyerne, mit választana úti célul?

– Talán Izlandot. Vagy Írországot. Vagy Finnország sarkköri területét, Szent Ivánkor és adventben is. Egyszer, még gyerekként jártam arra, és nem tudom, miért, de vonz az északi, zordabb táj.

– Mi a legértékesebb értéktelen tárgya?

– Nagyapám falusi szatócsboltjából nemrég kaptam egy megmaradt vetőmagkínáló táblát. Mióta a kommunisták elvették tőle, eltelt vagy hatvan év. És a nagyszüleim házasságkötési feszülete. Már rég lekopott róla az ezüst, de az ő emlékük nem. Meg egy levélke a nagy énekestől, Dietrich Fischer-Dieskautól, aki erre a pályára vezetett.

A teljes cikket ITT olvashatja tovább.