A halottakon már nem segít, de az elemző utókornak talán még tanulsággal szolgálhat, ha ráébred: valahol háborús áldozatnak számít az az öt ártatlan utas is, akit egy Miami melletti reptéren lőtt agyon – magyar idő szerint péntek este – egy Irakot megjárt veterán. A 26 éves Esteban Santiago korábban a nemzeti gárda kötelékében szolgált, és pár hónapja egyebek közt azért kezelték a pszichiátrián, majd szerelték le, mert „hangokat hallott”. A róla bemutatott fotó nem sejtet bármiféle elvetemült, bűnözői vonást, nem is állt rendőrségi megfigyelés alatt, nem ütközött a törvénnyel. Testvére azt nyilatkozta, az után változott meg, hogy hazatért a közel-keleti szolgálatból.
Az amerikai veteránok visszailleszkedése a civil társadalomba sosem működött. Az obsitosok zöme nem találja a helyét, gyökértelenül lézeng; keres valamit, talán egyfajta társadalmi elismerést, effélét, de a legtöbbször hiába. Legnagyobb pszichés kárt nem a félelem vagy a harcmező borzalma okozza a katonáknál, hanem a szégyenérzet, a lelkiismeret-furdalás, amikor elveszítik bajtársukat. (A kiképzés során egyvégtében az összetartozást sulykolják beléjük.) Meg persze az, ha utólag ráébrednek, hogy nem jó célokért harcoltak. De akkor már késő, jön a depresszió, a szorongás, az alvászavar, a drog A veteránok ügyeivel foglalkozó amerikai kormányhivatal egyik, még 2013-ban készült felmérésében olvastam, hogy az Államokban átlagosan 65 percenként (!) lesz öngyilkos egy leszerelt katona. Vagyis naponta 22-en választják önként a halát. Ez azt is jelenti, több embert veszít a hadsereg öngyilkosságok miatt, mint a harctéren! Aki nem lesz közülük öngyilkos, abból meg akár egy reptéri vérengző is lehet Aki – anélkül, hogy fölmenteném – valahol maga is háborús áldozat.
Kár, hogy a háborúk örök győzteseit ez nem érdekli.
