Nagyokat hallgattak

Hiába volt akkor már Gorbacsov meg glasznoszty odaát, igazmondásban senkinek sem volt gyakorlata. Moszkva csupán két nappal később adott hírt a katasztrófáról.

Csak napokkal később tudhattuk meg, mi történt Csernobilban azon a ma harminchárom évvel ezelőtti hajnalon. Akkor se igazán. Messze volt a valóságtól, amit az atomerőmű robbanása utáni első órákban tudni lehetett – persze honnan tudhattunk volna bármit is, hiszen az egész magyar sajtó hallgatott. Illetve dehogy hallgatott… Kórusban hazudozott. Hiába volt akkor már Gorbacsov meg glasznoszty odaát, igazmondásban senkinek sem volt gyakorlata. Moszkva csupán két nappal később adott hírt a katasztrófáról. (Akkor is csak azért, mert Svédország felvilágosítást kért a radioaktivitás szokatlan emelkedésének okairól.)

Három nappal a tragédia után szivárogtattak ki némi foszlányt a történtekről. Manipuláltabb híreket keveset hallottam. „Csernobilban megsérült az egyik atomreaktor (…), a szerencsétlenségnek két áldozata van, egyikük halálát a robbanásnál lezuhanó tárgyak okozták.” Azzal nyugtatták a lakosságot, hogy „hazánk légkörében nem növekedett a radioaktivitás”, sőt a már meglévő is „nagymértékben csökkent”. Arról is „elfelejtettek” tájékoztatni, hogy időközben kiszámolták: több százszor annyi radioaktív szennyeződés jutott a levegőbe, mint a Japánra ledobott atombombák robbanása után együttvéve. El lehet képzelni az áldozatok valós számát… Az természetesen szóba sem jöhetett, hogy elhalasszák a május elsejei fővárosi felvonulást, noha az ország legszennyezettebb pontja éppen Budapest volt. Így aztán százezrek masíroztak el (ahogyan később a keserű pesti vicc mondta: „sugárzó tekintettel”) a Dózsa György úti dísztribünről integető, magukat ünnepeltető elvtársak előtt.

Adalék az emberarcú szocializmusból.