Ma harminc éve választotta miniszterelnökké a diktatúra utáni első szabad Országgyűlés Antall Józsefet, s ekkor alakult meg a hárompárti (MDF, Független Kisgazdapárt, Kereszténydemokrata Néppárt) nemzeti kabinet. 1990-et írtunk, hetekkel voltunk a szabad választások után. Az ország – a bukott kommunistákat leszámítva – eufóriában várta az új kormányt. Mosoly, bizakodás lepett be mindent. Pedig még itt volt az orosz, még tagjai voltunk a Varsói Szerződésnek, a KGST-nek, de kit érdekelt ez akkor, törődtünk is ilyesmivel mi, a szabadság megrészegült szegény ördögei… Tele voltunk várakozással, kalapált a szívünk.
Pedig Antall József igyekezett csendesíteni mindenkit. – Önök egy kamikazekormányban vesznek részt – közölte minisztereivel. És alig telt el pár röpke hónap, kiderült, nem tévedett. A diktatúra négy évtizedes emberkísérlete után a csőd szélére jutott ország átalakításához sok más mellett egy konstruktív, nemzeti minimumban gondolkodó ellenzékre is szükség lett volna. Csakhogy idehaza nem volt ilyen. Bár az MDF már korábban tárgyalásokat folytatott legerősebb ellenlábasával, a SZDSZ-szel a kormányozhatóság érdekében, süket fülekre talált. A báránybőrbe bújt liberálisok ott ártottak, ahol csak tudtak. Elbukott az első nemzeti kormány.
Azon a harminc év előtti reggelen el nem tudtam volna képzelni az előttünk álló, rögös évtizedeket. Nem hallgattunk a költőre: „Kaszálhatod a fűt világvégeig, / Holnap kinő az, ha ma lenyesik. / Tördelheted le a fa lombjait, / Idő jártával ujra kivirít; / Tövestül kell kitépni azokat.”
Bizony, hogy újra kivirított. Gyökérmaradványaiba még ma is belebotlunk.
