Ma százkilencvenöt éve, 1825. november 3-án a pozsonyi országgyűlésben váratlanul szót kért egy harmincnégy esztendős nyalka huszárkapitány. Gróf Széchenyi István korábban nemigen szólalt fel a diétán, így aztán a jelenlévők igencsak meglepődtek. Hát még, amivel előállt a gróf…! Azt mondta (a korabeli tudósítások szerint csendesen, mindenféle pátosz és hatásszünet nélkül), hogy egyévi teljes jövedelmét felajánlja a nemzetnek egy tudós társaság (a későbbi Magyar Tudományos Akadémia) megalapítására. Ez nagyjából hatvanezer akkori forintot, elképesztő összeget jelentett.
Széchenyi ilyen volt: keveset beszélt, annál többet tett a nemzetéért. Adományait felsorolni sem könnyű: az Akadémia mellett többek közt a nevéhez fűződik a Nemzeti Kaszinó megalapítása, a balatoni gőzhajózás elindítása, a Tisza és a Vaskapu szabályozása, a hazai lóversenyzés és -tenyésztés megteremtése… Hosszú a sor. Nemes buzgalmát alighanem édesapjától, gróf Széchényi Ferenctől örökölte, aki a Magyar Nemzeti Múzeumot és Könyvtárt (utóbbit ma Országos Széchényi Könyvtárnak nevezzük) adományozta a hazának.
Az egésznek az ad most szomorú aktualitást, hogy gróf Széchenyi István egy másik fő műve, az Akadémia mellett álló Lánchíd, a nemzet és a főváros ékköve hosszú hónapok óta méltatlan politikai huzavona tárgya – miközben magát a szerkezetet makacs rozsda marja. Nem ezt érdemelné a legnagyobb magyar, akinek épp elég fájdalmat okozott, hogy megálmodott hídján sosem mehetett át, ráadásul felavatását 1849. november 20-án az a Julius Haynau celebrálta, aki pár héttel korábban még bitókat ácsoltatott Aradon.
Szégyen.
