Papp Laci

Ma lenne kilencvenöt éves Papp Laci. Nem László – Laci. A Papp Laci. Azon kevesek közé tartozott, akit egy ország a keresztnevén szólított.

Pilhál György Fotó: Katona_Vanda Forrás: Magyar Nemzet

Ma lenne kilencvenöt éves Papp Laci. Nem László – Laci. A Papp Laci. Azon kevesek közé tartozott, akit egy ország a keresztnevén szólított. Azon merengek, mit lehet még írni Papp Laciról, hisz már mindent tudunk róla. Az ökölvívás háromszoros olimpiai bajnoka, aki csak azért nem lehetett profi világbajnok, mert az akkori sportvezetés nem engedte megmérkőzni a hivatásos aranyért. Egy országot emelt magával a magasba. Egy-egy Papp Laci-győzelem után mi is kihúztuk magunkat: lám, milyen fiaink vannak, hová tartozunk!

Kivételes ember volt – illetve nagyon is köznapi. Idegen volt tőle a póz, soha nem játszott sztárt, nem volt megírt forgatókönyve, előre gyártott mosolya. Úgy beszélgetett veled, mint százéves cimborájával, s ezt mindig szívéből tette. Ellenfelei csak a ringben voltak – ellenségei sehol. Kezdő sportújságíróként, mint beugró „bokszszakíró”, gyakran találkoztam vele. Volt, hogy megszorongatta a csuklyásizmomat: „Marhaságot írtál, Öcsi! A lengő és a horog az kettő.” Nem kértem bemutatót, alighanem igaza volt.

Csak tanulni lehetett tőle. Tartást, humort, emberszeretetet. Olyanokat, amik nélkül nem kerek a világ. Kő András írja a bokszkirályról szóló könyvében: „Kiválasztott volt. Mélyről jött gyermek, aki elhozta nekünk az aranyhegyet. Magától értetődően, akár egy kör. Egyszeri és megismételhetetlen. Száz évben egyszer születik egy ilyen sportoló.”

Az Amerikai úti idegsebészeten láttam utoljára. Betegágyát teherlift hozta fel az emeletre, szeme nyitva volt, de a köszönésre már nem reagált. A nemzet hősét, aki ritkán volt padlón, leteperte a végzet.

Előttem mindig állni fog, karja a magasban.