Négy nappal az aradi tábornokok kivégzése után a pesti Újépület melletti fapiacon, nagyjából ugyanott, ahol sortűz oltotta ki gróf Batthyány Lajos miniszterelnök életét, két frissen ácsolt bitófa várt a szabadságharc újabb mártírjaira. Csány László és báró Jeszenák János emlékezete igaztalanul kevés figyelmet kapott az utókortól, holott – csinnadrattás kivégzésük a bizonyság – ők is a nemzet legelejéhez tartoztak.
Jeszenák kormánybiztos (a felvidéki Esterházy János dédapja) pozsonyi sírján Gyulai Pál verse emlékezteti az utókort: „Szerette hazáját szívvel, szóval, tettel; / Védte szabadságát híven, becsülettel. / Áldozott, szenvedett, jutalmát nem kérte, / S nem küzdhetve többé, vérpadon halt érte.” Utolsó szavait Székács József evangélikus püspök örökítette meg:
Én nem magamat sajnálom, hanem Önöket, én szabad leszek, ha kivégeznek, Önökre halálig tartó, 's a hazára örökös rabság vár.
A hatvanéves Csány a nemzetőrség szervezője, később a kormány teljhatalmú megbízottja, végül a Szemere-kormány minisztere volt az összeomlásig. Minden tettéért vállalta a felelősséget. (A budai vár fokára unokaöccse, Püspöky Grácián honvéd tűzte ki elsőként a magyar lobogót. A vér nem válik vízzé…) „Száműzhette volna magát, de nem tette – írta róla a kortárs Pálffy János. – Tudta, minden nagy és szent ügynek vértanúkra van szüksége.” A bitó alatt csak ennyit szólt: „Hazámért ezt is szívesen!” Mártíromságát Faludy György is megörökítette: „A miniszter, / bár hívták, maradt egyedül. / – Az Aldunán – szólt – mély a gázló, / s vénember már nem menekül. / Leszek bitófán harci zászló, / ha sorsom ezt így rótta ki – / s habár magyar volt Csány László, / úgy halt meg, mint egy római.”
