Ha 1956 hőseiről beszélünk, semmiképp se hagyjuk ki a sorból Bibó Istvánt, a Nagy Imre-kormány államminiszterét! Ő volt az a parasztpárti politikus, aki november 4-én, amikor a szovjet invázió elől menekülő kabinet többi tagja már a városligeti jugoszláv nagykövetség oltalmát élvezte, egyedüli
kormánytagként ott maradt a megszállt Országházban, mert úgy érezte, meg kell írnia a nemzethez címzett nyilatkozatát,
valamint a nagyhatalmaknak és az ENSZ-nek szánt szózatát. Előbbiből idézek:
Az Országgyűlés épületében egyedül alulírott Bibó István államminiszter maradtam, mint az egyedül törvényes magyar kormány egyetlen képviselője. […] A magyar népet felszólítom, hogy a megszálló hadsereget, vagy az általa esetleg felállított bábkormányt törvényes felsőségnek ne tekintse, s vele szemben a passzív ellenállás összes fegyverével éljen […] Most a világ hatalmain van a sor, hogy megmutassák az ENSZ alapokmányában foglalt elvek erejét és a világ szabadságszerető népeinek erejét. […] Isten óvja Magyarországot!
Bibó úgy gondolta, egy „felelős miniszternek” a legnehezebb pillanatokban is a helyén kell maradnia. Sőt, akkor igazán! Amikor a megszállók két nappal később – november 6-án – rátaláltak a Házban, s kérdezgették, „éjjeliőr-e vagy micsoda?”, közölte velük, ő magyar miniszter. A parancsnok nagyot kacagott és egy üveg pálinkát nyomott a markába, amit ő azonmód átnyújtott a katonáknak. Majd hóna alatt az aktatáskájával kisétált a kapun.
1957 tavaszán tartóztatták le, rá egy évre életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték. Fegyver sosem volt a kezében, de 1979 májusában hősként távozott.
