Akinek akkortájt még voltak illúziói Magyarország sorsát illetően, az 1944. március 19-ének hajnalán végképp elveszítette. Fél évre rá, hogy a „hivatalos” ellenség repülőgépei először bombáztak magyar földet, a németek is fegyvert fogtak ránk – megszállták Magyarországot. Elhárításuk már jó ideje figyelte a különbékében reménykedő, titkos tárgyalásokat folytató magyar kormányt. Amikor Hitler az előző napon magához hívatta Horthy Miklóst, s közölte a tervezett megszállást, a kormányzónak már nem volt választása. (Szinte csoda, hogy később mint tisztségében meghagyott, de valós hatalommal alig rendelkező államfő, meg tudta akadályozni a pesti zsidóság deportálását.)
Ellenállásra gondolnunk sem lehetett, már csak azért sem, mert a tisztikar jelentős részét németpártiak alkották.
Hajtóvadászat indult az ellenzékiek, főképp politikusok és újságírók ellen, cenzúrát vezettek be, több lapot (köztük a Magyar Nemzetet) betiltottak. Hitler teljhatalmú biztosa, Edmund Veesenmayer utasítására a kinevezett bábkormányfő, Sztójay Döme újabb magyar csapatokat küldött a keleti frontra. Aztán, még azon az őszön, Horthy elbukott kiugrási kísérlete és eltávolítása után jött Szálasi Ferenc nyilas rémuralma, Adolf Eichmann pedig – immár gond nélkül – nekiláthatott a zsidókérdés „végső megoldásához”. Idebiggyesztek egy 82 évvel későbbi (mai) hírt. A velünk szövetséges Németország külügyminisztere, Johann Wadephul közölte: ha Magyarország nem veszi tudomásul az ukrán olajblokádot, nem fogadja el az uniós szankciókat és nem adja oda a pénzét Zelenszkijnek, annak „nagyon súlyos következményei lesznek”.
Nocsak! Újra jönnének?
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!