Tollhegyen rovatom huszonöt éves. (Valami szép idézetet gondoltam ide kezdésképp, de semmi fennkölt nem jutott az eszembe – talán jobb is. Éppen az a szerző ünnepeltesse itt önmagát, aki egyvégtében azon munkálkodik, hogy levetkőztesse, kikacagtassa a világ dagályosságait?) A lényeg: éppen negyedszázada hörgök, morgok, csipkelődöm, néha cirógatok ezekben a pár soros kis újságjegyzetekben. (Három esztendőn át Margó néven ment a rovat, azóta – a rövid Magyar Idő-s Paca-korszakot leszámítva – Tollhegyen vagyunk.)
Vannak dolgok a világban, amelyek mellett nem tudok szó nélkül elmenni. Ezekről szoktam itt dacos mániákussággal beszámolni (mérgelődni/kuncogni) – ezért találtuk ki ezt a kis kuckót az újság sarkában. Nem, dehogy kell nekem itt megmondanom a frankót – a hírlapírót amúgy sem erre találták ki –, csupán arról próbálok tudósítani, milyennek látszik a világ innen, a klaviatúra mellől. Mindösszesen ennyi a cél. Felszisszenni, görbe tükröt mutatni, olykor elmosolyodni. Bölcs királyok közelében is megfért az udvari bolond.
Ha a világnézeti hovatartozásomat kérdik, sohasem pártot mondok – szellemiségben hiszek: kereszténységben, nemzetben, a hagyományok tiszteletében. Az állandóságban. Azt a talppontot keresem, ahol az ember otthon érzi magát, ahonnét betájolható a nagyvilág. Ahová mindig visszatérhet. Ahonnan el sem kívánkozik. Megfényesedett szemmel ezt úgy nevezzük: haza.
Ide és a hitünkhöz kell visszatalálnunk minduntalan. Még jobb, ha el sem hagyjuk sosem. (Most látom, mégiscsak belegabalyodtam a nagy szavakba.)
Boldog új esztendőt, olvasóm!
