időjárás 6°C Ferenc , Olívia 2022. december 3.
logo

Emelkedett-e a nemzet többsége általuk?

Sneé Péter
2000.05.08. 22:00

A polgári koalíciós kormány hivatalba lépését rendkívüli várakozás előzte meg. Kíváncsian tekintett elébe mindenki, az önkényuralom keserű évtizedei, valamint az 1994 és 1998 közötti szikkasztó esztendők után új reménység gyúlt a szívekben: talán lezárul a baljós korszak, s jobb következik. Nem mehetünk örökké lejtmenetben, fordul a szerencse kereke most, és ismét emelkedünk. Csodára áhítottunk, körülményeink és életkilátásaink hirtelen, radikális javulására, valamint a lezárult szemhatár megnyílására. Mesés távlatok kecsegtettek, s nem is lehetett másként, amikor az utolsó, emberileg még kalkulálható esélyünket játszottuk ki. Olyan friss csapatot juttattunk hatalomra, amelynek tagjai jobbára nem kompromittálódtak a korábbi hitvány csatározásokban. Ők jelentették a formálódó demokrácia végső tartalékát, rajtuk kívül még egy kipróbálatlan politikusi garnitúrája nincs a magyar társadalomnak. Szükségképpen hozzájuk kötöttük minden bizodalmunkat, és ők nem szerénykedtek, nem csitítottak. Hol ráutaló magatartással, hol közvetlen szóbeli ígéretettel biztosítottak arról, eleget tesznek óhajunknak. De szavuknak állhattak-e, vajon nem haladta-e meg lehetőségeiket és képességeiket az istenekhez inkább méltó feladat?Két esztendő múltán némileg hűvösebben és tárgyilagosabban szemrevételezhetjük, mit végeztek és mit mulasztottak. Ők sem bírtak a lehetetlennel, képtelenek voltak eleget tenni valamennyiünk várakozásának, s miként sejthető, nem csekély elégedetlenséget támasztottak. Emelkedett-e a nemzet többsége általuk, s ha igen, milyen magasra és menynyire tartósan? Mely csoportoknak és rétegeknek kedveztek? E kérdésekre hitelt érdemlően felelni aligha lehet. Hiányoznak a részletes elemzések, és megoszlanak személyes tapasztalataink is. Ez idáig nem bontakoztak ki a jellegzetes tendenciák, és nem erősödtek meg annyira, hogy irányukat és hatásukat felbecsülhetnénk. A nem keresőképes korosztályok helyzete, a vidéki lakosság anyagi, erkölcsi és egészségi állapota, a fiatalok művelődése, pályakezdése és lakáshoz jutása, a családok, valamint a gyereknevelés támogatása, környezetünk védelme, csatlakozásunk az európai rendszerekhez, közvetlen politikai környezetünkhöz, illetve a határainkon túl élő magyarsághoz fűződő viszonyunk megannyi fontos kérdése ugyan a kormányzati munkának, ám hogy mire jutott velük az új vezetés, nem látjuk tisztán. Egyszer váratlan természeti akadályok hiúsítják meg az összegzést, másszor a javuláshoz szükséges időtáv gátol, s gyakorta hiányzik a kellő informáltság is. Két esztendő múltán sem tehetünk egyebet, mint hogy esetenként regisztráljuk a jó szándékot, és tovább reménykedünk.Amennyire megítélhetetlen a kormányzati törekvések sikere, annyira szembeötlőek a koalíció gyöngéi. Elkerülhetetlen volt a különféle politikai erők szövetsége, zavartalan együttműködésük azonban jelentős energiát emészt föl. Csak azért értelmetlen a kérdés, hogy kapcsolatuk nem került-e túlságosan sokba, mert nem kínálkozik pillanatnyilag egyéb lehetőség. Nem ártana eltöprengenünk viszont, hosszú távon vajon nem érné-e meg új formációkkal és akár más partnerekkel próbálkozni – legyűrve, meghaladva a „törzsi gyűlölködést”, ami a gyakran hasonló felfogású és érdekű csoportokat elválasztja. Az észjárás, a magatartás és a stílus esetenként meglepő hasonlósága ugyanis nemegyszer könnyebb és eredményesebb munkát tesz lehetővé, mint az egy oldalhoz tartozás. Magától értetődően vetődik föl az alapkérdések tisztázásának igénye, amitől ma ugyancsak vonakodnak pártjaink. A hatalom gyakorlása általában a pragmatizmus felé taszít. Konkrét napi kérdéseket kell megoldani, s „nincs idő a filozofálgatásra”, holott nélkülözhetetlen a célok és a hozzá vezető út kijelölése. Amit az előző esztendőkben mulasztottak e téren a koalíció tagjai, most súlyos teherként nehezül rájuk. Kiderült, hogy nem törekedhetünk ködösen megfogalmazott elképzelések felé. Körvonalazott jövőkép hiányában csak a szocializmusból átöröklött „tűzoltást” folytathatjuk. Sajnos meglehetősen nagy erre a hajlandóság. Mintha reménybeni csatlakozásunk az Európai Unióhoz felmentene a politikai elképzelések konstruálásának kötelessége alól, s mellőzhetővé tenné a politikai akaratképzést. Pedig betagolódásunk egy nagy szervezetbe csupán akkor lehet eredményes, ha maradéktalanul tisztázzuk érdekeinket és értékeinket, s átgondoljuk azt is, szándékainkat miként érvényesítenénk. Mindehhez élénk társadalmi diskurzusra volna szükség, a civil szféra olyan mérvű bevonására az előkészítésbe, ami példa nélküli eddigi történelmünkben.Centralizációs hagyományaink, a napi feladatok könnyebb teljesítése, az acsargó ellenzék dühödt támadásainak elhárítása, valamint a szellemi restség azonban éppen ellenkezőjére bírnak. Arra késztetik a kormányzatot, hogy szűk körben, központilag döntsön minél több kérdésben, és így elvétse a jövő helyes formálásának lehetőségeit. Az elmúlt két esztendő során szakadék nyílt a kormányzat és támogatói között, pontosabban szólva: akikkel közvetlenül érintkezett a koalíció vezetése, azokat felszívta apparátusába, a többiekkel való kapcsolattartásról pedig megfeledkezett. Mint rendesen, a választási győzelem pillanatában megindult a zsákmánylesők rohama, s mivel e koalíció sem rendelkezett kellő számú és kvalitású szakembergárdával, sorait az akarnokok régi-új hadával töltötte fel. Gyakorlatlan és sokszor érdektelen törtetők kerültek vezető pozíciókba. Érdemi munka végzésére alkalmatlanok, mivel szakismeret híján valóak. Elképzelésük sincs arról, mire volna szüksége az országnak. Más szereplőkkel ugyan, de folytatódik tehát a szokásos játék: minél több hatáskör elvonásával nagy javadalmakra tenni szert – rémülten tovább hárítva a velük járó felelősséget. Áttekinthetetlen és nehézkesen vagy alig működő apparátusok alakultak ki újra, nyoma sem fedezhető fel bennük a hatásköri megosztásnak. A hierarchiában alul lévők kevés önállósággal bírnak – gyakran nem is vágynak rá! -, és döntésképtelenek.Megcsúfolva a szubszidiaritás nemes eszméjét, egyre beljebb és feljebb kerülnek az ügyek, s hihetelenül lelassul kezelésük folyamata, ugyanakkor olyasféle feladatokkal terhelődnek az egyes vezetők, amelyek nem tartoznak rájuk. A ranglétra csúcsán már kétségbeejtő a döntési kényszer. Egy miniszternek például az volna a dolga, hogy ágazatának stratégiai kérdéseiben határozzon, egyébként pedig részt vegyen a politikai közszereplésben, ehelyett csip-csup ügyekkel foglalkozik, apró eseti döntéseket hoz. A koalíció politikai képviseletét – a koalíciós pártok vezetőinek kivételével – teljes egészében a miniszterelnökre testálják, amivel olyan, nemszeretem szerepkörbe szorítják, amitől szemlátomást húzódoznék. (Akármenynyire otrombán fogalmazott is, a lényeget tekintve ez egyszer fején találta a szöget a Munkáspárt vezetője, mikor azt mondta: a tiszai gátépítés nem egy miniszterelnök feladata. Meggyőző gesztus lehet ugyan, de bármelyikünk szívesen helyébe lépne a zsákolásnál, csak közös jövőnkön töprengjen inkább.) Baljós jel egy demokráciában, ha valamennyi vitás kérdéssel egyvalakihez kell forduljunk. Hívei védenék is rohamunk ellen, a köré emelt személyi fal azonban kedvezőtlen benyomást kelt.A hatalmi szerkezet felépítési hibáit alkotóelemeinek gyöngéi csak súlyosbítják. Ahogyan mondani szokás, vezetőink jelentős részének „nem volt gyermekszobája”, vagyis a helyzetükben kívánatos viselkedés alapjait sem ismerik és gyakorolják. Minél magasabb polcra kerül ugyanis valaki, annál aggályosabban kellene ügyelnie a tisztességre, a jó modorra és az udvariasság szabályainak betartására. Egy fogalmazónál puszta szórakozottság és így megbocsátható vétek, ha elfelejt visszaköszönni a portásnak, de egy államtitkárnak kötelező bárkit előre üdvözölni. A polgári kormányzat viszont a teljes figyelmetlenség gyakorlatát folytatja, s mivel a legcsekélyebb kíváncsiságot sem tanúsítja mások iránt, kapcsolatai elsatnyulnak. Egyes képviselőinek modora és tartása komoly kívánnivalókat hagy maga után. Megesik, hogy az egyiküknek címzett üzenetre másvalaki felel – amennyiben válaszol egyáltalán -, és az sem ritka, mikor egy tradicionális elveket képviselő államférfi nem áll a szavának. Groteszk fintor továbbá, ha annak dacára, hogy látványosan szakít az anyagelvűséggel, jó marxista módjára mégis azt vallja: a lét határozza meg a tudatot, és egyedül az úgynevezett objektív körülmények javítására törekszik, a szubjektív tényezőkre pedig fittyet hány.Mintha a koalíció érdeklődési körén kívül rekedne mindaz, ami a személyiség körébe tartozik. Két esztendő múltán sincs körvonalazott információs és médiapolitikája. Megkésetten, kapkodva és átgondolatlanul cselekszik e téren. Rendre elmulasztja a gondoskodást megfelelő szakembergárdáról, és keveset törődik az utánpótlása nevelésével is, azaz – rossz emlékű kifejezéssel élve – hiányzik a káderpolitikája. Figyelmének teréből úgy, ahogy van, kiesik a humán szféra. A nem termelő tevékenységek közül egyedül a sportot kultiválja, a művelődési intézményeket viszont csak akkor látogatja, ha protokolláris kötelessége egyben. Viszolyog a kultúrától, a tudományt költségesnek véli, a műélvezetet pedig kínos kötelezettségnek tekinti. Luxus számára a felfedezés és a művészet, nem szívesen költ rájuk, holott kedvezményezettjeinek – a középrétegeknek – jellegzetes passziói ezek, s amennyiben megtagadja a támogatását tőlük, aligha jár elöl jó példával, s arra sem számíthat, hogy a távoli jövőben leveszik válláról terheit.A kormányzat társadalmi érzékenységéről nem szerezhettünk egyértelmű bizonyságot, miután az ismétlődő természeti csapások elhárításának szükségletei meggátolták ebbéli törekvéseinek kibontakoztatásában. A szociális partnerség kérdése máig ütőkártya az ellenzék kezében. Nyomasztó a civil szervezetek helyzete, de kétes a kényszer-, illetve kisvállalkozók százezreinek sorsa is. A Széchenyi-terv távoli elképzelésein felül egyelőre nem tudunk olyan programról, amelyik nyugodt működést, biztos megélhetést kínálna a közeljövőben. A gazdasági prosperitás nyomán viszont érzékelhetően javulnak a közállapotok, és biztonságérzetünk sem romlik tovább. Országszerte magasra csapott az építési hullám, ennek erejét és tartósságát azonban nem ítélhetjük meg. Annál szomorúbb, hogy az átalakulás hivatalosan már lezárt, utolsó szakaszában sem szembesültünk múltunkkal, továbbra is a szőnyeg alá söpörten rejtegetjük minden piszkát, szennyesét, s így önként mondunk le jövőnk tisztaságáról. Nemcsak az önkényuralom haszonélvezőit, valamint aktív támogatóit: titkosügynökeit és besúgóit mentjük föl a felelősségvállalás alól, hanem magunkat is éretlen tacskóvá minősítjük viszsza, amikor szemet hunyunk vétkeik felett. Amint az egykori pribékeknek, úgy a tegnapi-mai tolvajoknak és szélhámosoknak sem kell rettegniük az igazságszolgáltatástól, ha olyan horderejű ügyekben sem emelnek vádat, mint a Postabanké. A polgári kormányzat alatt is sajnálatos módon folytatódik a társadalom demoralizálódása.Meglehetősen vegyes hangulatú e kép. Kedvezőbbé színezéséhez némi idő mindazonáltal akad még, bár a további rontás esélye sem csekély. Kezdeti, túlzó várakozásunk immár a múlté, és csak reménykedhetünk, hogy nem csúfol, nem figuráz ki bennünket a következő esztendőpár, s okkal bizakodhatunk majd a továbbiakban is.

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.