A társadalmi hasznosulás még nem érezhető

Az informatikai államtitkárság szervezése ismét felkavarta a magyar állam információs modellje és makrokommunikációs szerkezete körüli állóvizet. Ismét felcsillant a remény, hogy történik valami, a társadalom egésze számára fontos esemény. Tulajdonképpen 1990-ben várták e téma szakértői, hogy a minisztériumi tárcaprofilok (újra)elosztásából – az új állami, politikai, gazdasági rendszerszervező feladatokból – következően létrejön egy technológiapolitikai, K+F és kommunikációs tárca, amelyet összefoglalóan információs minisztériumnak neveznek. Ezt a gazdasági szerkezetváltástól indulóan a tájékoztatási intézményrendszerig bezárólag szükségszerűségnek tekintették, mindenekelőtt mert tudható volt, hogy negatív társadalmi programokkal kell a pártoknak több kormánycikluson keresztül kormányozni.Az Antall-kormánynak – a szóban forgó felismerések birtokában is – mindössze fél éve volt egy ilyen tárca létrehozására, de hiányzott az azonnali cselekvőképesség. A következő kormány egészen más elképzelésekkel, más eredőkkel és célokkal kormányzott, ezért nem is vetődhetett fel egy ilyen minisztérium igénye. A harmadik kormányciklusra a váltáskor újra felmerültek a vonatkozó igények, és csalódás követte a szerkezetváltás, a profilok átcsoportosításának elmaradását, mert úgy látszott, hogy az első Orbán-kormány a Horn-kormány információpolitikáját viszi tovább.Kommunikációs főszereplőkPedig a logikai vezető közös volt mindhárom kormányciklusban, aminek mentén a legfontosabb aktorok alkuja, kompromisszumos viszonya kialakult, s alapjaiban határozta meg a magyar fejlődésmenetet az információs társadalom felé. A magyar állam és társadalom sajátos átalakulásában jellemzőnek tekinthető az állam információs modelljét és makro-kommunikációs szerkezetét meghatározó aktorok viszonya, amiről megfontoltan hallgatnak az érintett tudományos és szakmai közösségek. A domináns aktorok: az állam, az informatikai lobbi, illetve egy, a liberális információjog (az intellektuális információszabadság-eszmény) nevében fellépő, azt hivatalos állami politikává emelő szűk értelmiségi kisebbség.Az első szereplő, az állam jórészt passzív/elszenvedő szerepet játszott/játszik, amelynek pozitív hatásai mára kimerültek, és ma már többek között az EU-csatlakozásunkat késleltetheti az a tény, hogy a magyar állam a programgenerálással, a menedzseléssel, a jogi-adminisztratív szabályozással, nem utolsósorban forrásokkal nem képes megfelelően segíteni a felzárkózást.A másik főszereplő az informatikai lobbi, amely uralja az elmúlt tizenöt év fejlődését, ösz-szehasonlíthatatlanul a legtöbb fejlesztési forrást vonzotta magához (kötötte le a csekély állami fejlesztési keretekből). Ma már az informatikai lobbi befolyása negatív reakciókat vált ki a társadalomból, egyes szakmai közösségekből, pedig az egyetlen igazán pozitív fejleménye a sajátos magyar fejlődésnek a modernizációs kényszert hasznosító lobbi ténykedése. (Azonfelül az elmúlt tíz évben szinte kizárólag a magánszektor informatikai beruházásai igazolják a fejlesztési források eredményességét.) A defenzív állami és kormányzati szerepformálással (apparátusokkal) szemben az informatikai lobbi messze túltengve valós tartományain, jótékonyan hatott a foglalkoztatásban, a szervezetfejlesztésben, a szerkezetváltásban, nem utolsósorban a döntéshozatal hatékonyságának javításában (ami Magyarországon a leggyengébb tevékenységformája az állam működtetésének és a kormányzásnak).A harmadik főszereplő a liberális információjogot (az intellektuális információszabadság-eszményt) hivatalos állami információpolitika rangjára emelő értelmiségi kisebbség (tudósok, politikusok), akik az egyéni információszabadság-normák eszményítésével az állami szerepek engesztelhetetlen kritikusaiként töltik be szerepüket. A következetes (elméletileg megalapozott és intézményesen gyakorolt) adatvédelmi szerepkör világít rá igazán, hogy az információjog-rendszer egésze nem működik megfelelően, (mégpedig megfontoltan nem), amennyiben a mai magyar gazdasági erőviszonyok, versenypozíciók, a befolyásszervezés és -ellen-őrzés gátolja az információforgalom, -kereskedelem, a gazdasági tervezés és államigazgatás, illetve a tájékoztatás törvényeinek hatékonyabb érvényesítését. Nem is beszélve ezeknek az információtörvényeknek a meg-újításáról (amit most az új média terjeszkedése, az inter-netes kereskedelem, a hálózati társadalom normakereső igénye vet fel).A magyar állam és gazdaság fejlődése az információtechnológia közvetítette modernizáció nyomán az elmúlt tíz évben látványos, lényegében az információs infrastruktúrarendszer kialakult. A(z) (információ)tech-nológiai fejlődés elérte a fizikai terjeszkedés határait, megkezdődött a minőségi technológiai és az árverseny is Magyarországon, s a továbblépéshez jogi-adminisztratív változásokra, valamint a tartalomszolgáltatás fejlődésére lenne szükség. Ez olyannyira nyilvánvaló, hogy a technológiai verseny szereplői már követelik az állami szerepvállalást, illetve a magángazdaság szereplői maguk kezdenek tartalomfejlesztő tevékenységekbe, hogy a technikai és technológiai keresletet szinten tarthassák. Ebben a folyamatban válik nyilvánvalóvá, hogy a magyar információs társadalom fejlődésmenetének leggyengébb láncszeme vagy szereplője a magyar állam.Ha komolyan vesszük a kompetenciákat, szerepeket, a vonatkozó jogi és adminisztratív előírásokat, akkor azt kell mondanunk, hogy a magyar állami és kormányzati információs és tájékoztatási intézményrendszerének átalakulása még el sem kezdődött. A kormányzati tájékoztatáspolitika a mindenkori kormányok legvitatottabb tevékenységévé vált. Itt is elmondható, hogy a tájékoztatással kapcsolatos korszerű tudás kívül rekedt az állami/kormányzati szférán, a magánszektornak pedig nyilvánvalóan nem érdeke a központi tájékoztatási funkciók és szerepek működtetésének segítése (még akkor sem, ha ez a nemzetközi kommunikációban való részvételünket is gyengíti). A tájékoztatási alapszerepek között a – tisztán kormányzati kompetenciát jelentő – bevezető tájé-kozatást a média ragadta magához, amely a technológiai fejlődés és a (köz)gazdasági eredményesség legfőbb haszonélvezője a sajátos magyar átalakulásban.A magyar információjog-rendszer – eltekintve az adatvédelem intézményesülésétől – félállami intézménynek tekinthető, amennyiben a létező törvények normáinak szelleme nem érvényesül. (A jogkövető magatartás egyébként is roppant gyenge Magyarországon, s az íratlan információs kerettörvénybe tartozó törvények és jogszabályok fellazulására mindegyiknek megvannak a maga abszurd példái.) Nem működik az állam ügyvédje szerep Magyarországon, az állami kompetenciákat rendre kisajátítják magánérdekeltségek, s azzal nem a társadalmi hasznosulást segítő verseny erősödik, hanem megkárosítják az állampolgárokat (tipikus példa a Közbeszerzői Értesítő ügye).Új szempontok a jövőképhezMa a túltelítődés, az elhasználódás s ezzel az eljelenték-telenedés felé tartó információs társadalommal kapcsolatos programok hangoztatása menetében, az információs társadalom paradigmához közeledésben két döntő szempontnak kellene érvényesülni, s azoknak általános szemléletmódként megjelenni – többek között – a kormányzati programokban. Az első a mérés és minősítés megváltozása, amelynek összetett volta a konkrét statisztikai méréstől (új fogalmak és normák) a minősítés új megközelítéséig (információtudatosság, környezettudatosság, stb.) terjed. Vagyis a programalkotó gondolkodásnak és modellezésnek új szempontokkal és tényekkel kell dolgoznia, amikor jövőképeket készít, minthogy az élet minősége vagy a gazdasági eredményesség is egészen új szempontokra épül már.A magyar információgazdaság támogatása a mérés és minősítés alkalmatlansága, illetve hiánya miatt nem emelkedhet a kormánypolitika rangjára, nincs információtudatos iparpolitika (ahogy azt Z. Kar-valics László logikusan kifejti a szükséges szemléletmódot és módszertant rögzítő munkájában, az információs közmű fejlesztése, a társadalmi alrendszerek informatizálása, az információs iparfejlesztési politika kapcsán). A mai részadatok és becslések szerint 550-600 milliárd forint nagyságrendű információgazdaság (amihez 100-150 milliárd forint nagyságrendű fekete- és szürketeljesítmény társul) olyan eredményeket produkál, aminek dinamikája távlatokat nyit Magyarországnak. Amelynek egyébként hagyományos ipari és mezőgazdasági szektoraiban nincs a gyors felzárkózásunkhoz elegendő növekedési tartalék. A mérés és minősítés átalakításához nincs meg a politikai akarat, ahogy az információtudatos gazdaságpolitika tudatosságához sem volt meg eddig a kormányzati határozottság. A mostani határozatlanság pedig óriási veszélyeket rejt. Nem pusztán az „ej rá érünk arra még” típusú mentalitásunk elhanyagolható következményeivel kell számolni egy semmi sincs a helyén országban. Aki a 21. század információversenyes világában állva marad, kockára teszi a következő ezer évét (valaki információs feudalizmusnak nevezi a lemaradók társadalmát).Ezt a fontosságot erősítik meg az olyan minősítések is, mint az ITU-é a (telefon) hálózat-fejlesztés nemzetközi mértékegysége („teledensity”) alapján, amelyben a csádi 0,08 fővonal/100 fő és a svéd 68,34 fővonal/100 fő értékek között helyez el bennünket 14,70 fővonal/100 fő értékkel (a magas telekommunikációs fejlettség 50 pont táján van). Figyelmeztető az EITO értékelése is, amely a 3,4 millió munkavállalóhoz és 1,8 millió diákhoz képest mintegy 500 ezernyi minősített számítógép-kezelőt alacsony értéknek tekinti, az országosan működő 1,2 millió számítógépet tekintve az „alulgépesítettek” közé sorol bennünket, ahogy a 3,8 millió háztartás 8,3 százalékában található számítógéparány miatt is. A legfrissebb minősítési példa, az EIU-Pyramid Research felmérése az információs infrastruktúra, az üzleti környezet és az elektronikus kereskedelemmel kapcsolatos érettséget vizsgálja, s miközben a fejlett országok infrastruktúrakészségeit 7,5–9 pont között regisztrálja, a magyar információs közművet 5 pontra értékeli. Mielőbb szembe kell nézni ezekkel a minősítésekkel.Közjó – közműA másik döntő fejlemény szemléletmódunk meghatározásában az információ közjó jellegének a biztosítása. Az „információs társadalom mindenkinek” típusú lózungokkal szemben az államnak a társadalmi igazságosság és esélyegyenlőség fenntartásához biztosítania kell az állampolgári jogon való hozzáférést a közérdekű, közhasznú, közbiztonsági információk meghatározott köréhez (például az ingyenes könyvtár és ottani számítógép-használat révén).Az információ gazdasági tényezővé (termékké) válása ténykérdés, a magyar információgazdaság is működésbe lendült már, csak a társadalmi hasznosulás nem érezhető. Az egyéni gazdasági-vállalkozási esélyek kiszélesítésében a magyar állam nem képes az elemi feltételeket sem biztosítani (amit elsőként a jogi-adminisztratív szabályozás megteremtése jelent). Két fontos eredője is van ennek a passzivitásnak (persze a kóros állami forráshiányt itt nem említve). Az egyik tudományos jellegű, amennyiben a rendszerszemléletet és kritikai gondolkodást igénylő információtudománynak valamiért nincs tudományos rangja Magyarországon, bár (matematikai, statisztikai, biológiai stb.) információelméletet, kommunikációelméletet számos helyen oktatnak, s a legszélesebb körben alkalmazott segédtudománynak számít. (Elegendő arra gondolni, hogy a legtöbbet hivatkozott tudománynak hány akadémikusa van nálunk.)A másik eredő politika-, gazdaság-, végső soron államelméleti kérdés, amennyiben Magyarországon meghatározó politikai erők kizárólag a magánszféra kezdeményezéseit ösztönzik, s az összeroskadt magyar állam romjai felett is ezt hirdetik, márpedig az állam modernizációja információs modelljének és makrokom-munikációs szerkezetének átalakításával kezdődik. Minden sikeres felzárkózó fejlődő ország példája azt erősíti, hogy az információs infrastruktúra, az információs közmű gyors kialakítása a feltétele minden további korszerűsítési törekvésnek. Ennek a felismerésnek a megszületése, illetve késése egyre többe kerül Magyarországnak.