A kormány személyi politikája és következményei

Demokráciánk első évtizede számos meglepő fordulatot hozott. Nem vártuk, hogy a szocialisták hamar visszakerülnek a hatalomba, hogy a rendszerváltó pártok népszerűsége drámai módon csökkenni fog, és sokan alig voltak képesek megemészteni a Fidesz politikájában történt változásokat, nem beszélve 1998-as győzelmükről. A polgári pártok támogatóinak nem kevés meglepetést okozott a vezető kormánypárt politizálása is. Ennek különleges jellegzetességeire, esetleges hiányosságaira – másokkal együtt – magam is számos alkalommal rámutattam, bízva abban, hogy „szeretve” kritizáló észrevételeimmel lényegesen több hasznára lehetek a kormánynak, mint „gátlástalanul” dicsőítő publicisztikákkal.Mielőtt a címben jelzett téma részletes taglalására rátérnék, emlékeztetni szeretném az olvasókat egy tíz évvel ezelőtt elhangzott kijelentésre. A rendszerváltozás euforikus hangulatában az egyik fiatal radikális politikus a „kommunisták agyagba döngöléséről” beszélt. Be kell vallanom, hogy sokáig töprengtem, mit is kell érteni ezen az „agyagba döngölésen”, és pontosabban kikkel is kellene így eljárni. Azokkal, gondolom, semmiképpen nem, akik idealista módon hittek az eszmében, a szocialista forradalomban, és távol tartották magukat mindenféle szörnyűségek elkövetésétől. A „hívőt” ugyanis – bizonyos fokig – mindig tisztelni kell, legfeljebb azon tépelődhet az ember, hogy mi mindennek kell megtörténnie, hogy a „fanatikusok” csalódjanak hitükben, és rájöjjenek arra, hogy gondok vannak az eszmével és annak megvalósításával. Azokat sem marasztalhatjuk el, akik külső vagy belső nyomás hatására belekényszerültek a pártba, hiszen gyenge, gyarló emberek vagyunk, természetes törekvésünk a túlélés, biztonságérzetünk erősítése. Kevésbé lehettünk viszont elnézők azokkal, akik kizárólag karrierizmusból csatlakoztak az állampárthoz. Na de fogyó (!) nemzet lévén, mindenkire szükség van, nagy hiba lenne, ha az új ország építésének munkálataiból bárkit is kizárnánk – töprengtem magamban. Egyébként is – tapasztalatom szerint –, nincs olyan őrült, aki bevallaná, hogy ő csupán önző érdekből, karriervágyból akarta az átlagnál aktívabban építeni a szocializmust. Következésképpen nem maradt senki, akit agyagba kellene döngölni.Valószínűleg ennek felismerése vezethette a jelenlegi miniszterelnököt, amikor kormánya megalakításakor – „agyagba döngölés” helyett – az MSZMP számos korábbi tagjának miniszteri, államtitkári megbízatást adott. A kormányfő hatékony kormányt akart létrehozni – kevésbé törődött választott minisztereinek politikai előéletével –, és jobbnak vélte, ha fiatal párttársai helyett tapasztaltabb időseket bíz meg a tárcák vezetésével. Ezzel elvben egyet is lehet érteni.A kormány személyi politikája a későbbiekben sem változott. Csupán a közelmúlt történéseit tekintve, korábbi MSZMP-tagsággal dicsekedhet egyik, nemrégiben kinevezett államtitkár-helyettes, az időközi választáson a parlamentbe bejutó Szabolcs megyei képviselő, aki a kisgazdapárt és a Fidesz közös jelöltje volt, illetve az új környezetvédelmi miniszter is. Az utóbbi, mint ismeretes, 1990-ben az MSZP színeiben indult a választásokon.Hogyan fogadta a társadalom ezeket a személyi döntéseket? Túlzás lenne azt állítani, hogy a kormány összetétele nem okozott meglepetést, sőt a polgári oldalhoz közel álló értelmiségiek körében némi megrökönyödést is. Talán érthetőbb ez az ellenérzés, ha figyelembe vesszük, milyen sokkoló hatást keltett Magyar Bálintban és az SZDSZ táborában, amikor 1994-ben megtudták, hogy koalíciós partnerük Horn Gyulát jelölte miniszterelnöknek. Jóleső somolygást válthatott ki az utódpártban is: látjátok, nélkülünk még kormányt se tudtok alakítani. Mindez valóban azt a régi baloldali tételt látszik igazolni, hogy csak egy elitünk van, mégpedig az, amelyik korábban szorosabban-lazábban kapcsolódott az MSZMP-hez. Ez a tétel azonban nem igaz, és nagy hiba lenne, ha magáévá tenné a vezető kormánypárt. A rendszerváltozás előtt a tudományban, a kultúra, a művészet területén többnyire nem a párt aktív tagjai értek el kiemelkedő, nemzetközileg is elismert eredményeket, hanem éppen a megtűrt, egyáltalán nem privilegizált, párton kívüli alkotók. Ennek okait nem könnyű kibogozni. Lehetséges, hogy nem éppen a legkiválóbbak léptek be a pártba. Vagy a párthoz csatlakozó értelmiségieknek, alkotóknak a politika túlzottan igénybe vette idejüket, alkotóerejüket, és már ezért sem tudtak versenyezni azokkal, akik csupán szakmai munkájukra koncentráltak? Arra is tudunk példákat mondani, hogy az aktívabb párttagoknak biztosított könnyebb előmeneteli lehetőség nem egy kiváló barátunkat elkényelmesítette. Hiányzott belőlük az a hajtóerő, amely benne volt azokban, akik csak szakmai eredményeikkel érvényesülhettek. El kell ismernünk azonban azt is, hogy a korábbi pártmunka sokakban kifejlesztett olyan adottságokat – például az átlagosnál jobb kapcsolatteremtő készséget –, amellyel a politikától korábban tartózkodók nem vagy alig bírtak.Mindezeket figyelembe véve egyáltalán nem volt szükségszerű, hogy az új kormány ilyen nagy számban válasszon a régi állampárt holdudvarából minisztereket, vezető kormánypárti tisztségviselőket, függetlenül attól, hogy az általam ismert személyiségek valóban kiválóak. Ilyen magas szinten talán az sem lényegtelen, hogy – azon túlmenően, hogy egyetért-e a kormány eszmeiségével – tett-e valamit a koalíció győzelméért. Vagy ha vonzalma, elkötelezettsége nem volt olyan erős, hogy az tettekben is megnyilvánuljon, legalább szűkebb körben kinyilvánította-e hovatartozását. Meggyőződésem, hogy a polgári oldalhoz közel álló, pártpolitikai múlttal nem terhelt értelmiségiek között számos olyan jó korban (!) lévő személy volt és van, akik megfeleltek volna az elvárásoknak. Ezzel egy időben hibás politikai döntésnek tartom, hogy kormányváltáskor az új vezetők kicserélik a köztisztviselők jelentős részét. Demokratikus államunk megalakulása után sok évvel el kellene jutnunk oda, hogy az ország magas szintű adminisztrációja egy stabil, jól képzett köztisztviselői kar kezében legyen.Érdemes külön foglalkozni az új környezetvédelmi miniszter kinevezésével, ami nem kis izgalmat okozott egyes körökben. Csupán az a politikai magyarázat, hogy a miniszterjelölt elfogadta a kormányprogramot, kevésbé tekinthető meggyőzőnek. Hiszen ez – különösen egy szakminisztérium esetén – nem jelent nagy kötöttséget. Egy miniszternek tárcáján belül elég nagy szabadsága van az egyes részprogramok kialakításában, támogatásában, munkatársai kiválasztásában. Ezenkívül – mint már láttuk – meglehetősen hoszszú ideig meg tud maradni a bársonyszékben, míg kiderülnek esetleges vezetői hiányosságai, vagy az, hogy intézkedései nincsenek harmóniában a kormány fő célkitűzéseivel. Ebben az esetben efféle veszéllyel nem kell számolnunk, mivel az új miniszter minden bizonnyal tanult az elődjét ért támadásokból, és aligha hihető, hogy azokat a hibákat ő is elkövetné. Mindezektől függetlenül meglepő és némi amatőrségre, figyelmetlenségre utal, hogy a most kinevezett miniszter politikai múltjáról még a kisgazdapárt vezetői sem tudtak, akik bizony meglehetősen gyakran hívják fel figyelmünket a baloldali politikusok MSZMP-s múltjára.A fentiekből sokan olyan következtetéseket vonhatnak le, hogy vannak, akiknek a szolgálatait a vezető pártpolitikusok csak a választások megnyeréséig igénylik, a győzelem után a hatalomban azonban másokat részesítenek. Felmerül a kérdés, van-e, lehet-e ennek a személyi politikának bármiféle következménye? Kövér Lászlónak a Népszabadságban megjelent nyilatkozata szerint „a magyar közvéleményt befolyásoló erők kilencven százaléka nem elég, hogy nem a Fideszt támogatja, hanem kifejezetten a Fidesszel szemben orientálja a közvéleményt”. Az én becslésem szerint a jelenlegi koalícióért a választás előtt nyíltan kiálló értelmiségiek aránya még a tíz százalékot sem érte el, hiszen a „csendben meghúzódók” aligha irányíthatták a közvéleményt. A közelmúltban egy szűkebb politikai jellegű megbeszélésen tanúja voltam, amikor a polgári oldal egyik vezető publicistája őszintén bevallotta, hogy ő már nem tudná védelmébe venni a Fidesz jelen lévő vezető politikusát, nem tudna érte kiállni. Elhamvadt benne az a tűz, az a belső késztetés, amely még megvolt a választás előtt. Hozzátette azonban azt is: ez nem jelenti azt, hogy a jövőben nem lesz képes ismét lelkesedni. Hasonló gondolatok már másokban is megfogalmazódtak. Ez a „hangulat-változás” a jelenlegi koalíció sorsa, jövője szempontjából különösen veszélyes.Meggyőződésem, hogy a többiek által érzett csalódottságért – más tényezőkön kívül – a kormány fent jellemzett sajátos személyi politikája is felelős. Mert aligha növeli a polgári oldal értelmiségi köreiben a hajtóerőt, ha azt látják: tevékenységükkel az MSZMP „megtért” tagjait, kádereit juttatják miniszteri, államtitkári hatalomhoz.Talán vannak, akik még emlékeznek a miniszterelnöknek közvetlenül a választás utáni kijelentésére: „A győzelem után azok fognak repülni, akik hajtogatták az ejtőernyőt.” Hogy végül is kik repülnek és kik nem, azon már nem érdemes révedezni. A kormánypártok politikusaira mindenesetre kemény munka vár, hogy meggyőzzék és újra összetoborozzák a régi „ejtőernyő-hajtogatókat”.