A műfordítás megeszi a lelket?

Az egyetlen, ideális emberi nyelv helyén valójában a beszélt nyelvek sokaságát találjuk, amelyek tízezerszámra alakulnak ki, pusztulnak el és vannak kitéve folytonos változásnak. Két meglepő jellegzetességük, hogy egyrészt egymástól nyelv- és jelentéstanilag elszigetelődnek, másrészt mégis átfordíthatók egymásra. A nyelvek fordíthatóságát sokan készpénznek veszik, de ismertek azok a logikai viták, amelyek többé vagy kevésbé tagadják a fordíthatóságot – annak ellenére, hogy már a tagadása is föltételezi a fordíthatóság előzetes lehetőségét.A fordíthatóság és fordíthatatlanság szoros gyakorlati összetartozását legjobban azok ismerik, akik két vagy több nyelv között végeznek fordítói-tolmácsi feladatokat. E csoporton belül is külön kategóriát képeznek a műfordítók, akik az egyes nyelvek nyelvtanilag és szókincsében legkiválóbb eredményeit: a szépirodalmi alkotásokat ültetik át saját nyelvükre. A szépirodalmi líra talán a legtöményebb e műfajban, amelynek átplántására csak oly személyek vállalkoznak, akik saját nyelvüket a szépirodalmiság magas szintjén birtokolják. A műfordítás nemes hagyománya nagyjából egyidős irodalmi megújulásunkkal; legkiválóbb íróink és költőink között alig akad olyan, akinek életművében ne szerepelnének idegen ajkú klaszszikus vagy kortárs írók alkotásai. De műfordításunk igazi virágkora nem a reformkor volt, s nem is a Nyugat-osok válogatott remekműveinek időszaka, hanem a második világháborút követő mintegy negyven év. Ebben az időszakban oly hatalmas mennyiségű irodalmi mű jelent meg magyar fordításban, ami arányaiban nemcsak a világon, hanem a közös sorsú kelet-európai országokban is párját ritkítja. E fordításirodalom színvonala igen magas; a közbeszéd, mely szerint egyes külhoni klasszikusok magyarul „klasszikusabbak” az eredetinél, túlzás, de nem alaptalan. Legjobb költőink és íróink töltötték tehetségük javát idegen művek magyar változatába, és csak kevesen jutottak el addig, mint az idős Kálnoky László, hogy haláluk előtt versben sajnálkozzanak műfordításra fecsérelt eredeti tehetségük elmaradt önálló alkotásain.Kiterjedt műfordítás-irodalmunk mélyén tehát fájó kényszerek rejtőztek – egy egész kultúra és társadalom kényszerei. A szocializmus hivatalos ideológiája világosan kifejezésre juttatta a társadalom oktatási-nevelési befolyásolásának akaratát, ami fölértékelte az ideologizálás szempontjából fontos humán területek, így a szépirodalom jelentőségét is. E pálya ideológiai ellenőrizhetősége, az önálló művészi kreativitás szelektált visszafogása, a hazai szépirodalmi tudat átgondolt átalakítása megadott szabványok szerint – e célok kitűnő eszközeként kínálkozott a műfordítás hagyományos manufaktúrájának szocialista iparosítása és gigantikus fölfejlesztése. Ennek következményei egyszerre voltak kedvezők és kedvezőtlenek: a válogatott világirodalmi alkotások műfordítás-gyűjteménye egyrészt meglepő tájékozottsághoz segítette a hazai olvasókat, másrészt a „világirodalom” illúziója – gyakran éppen a tartalmi alapú szelekció következtében – megfosztotta őket az emberi valóság tényleges veszélyeinek és esélyeinek kellő fölmérésétől. S persze a műfordító, aki naphosszat asztalánál ülve tette át magyar nyelvre az idegen nyelv ékes képződményeit, egy idő után riadtan figyelt föl arra, hogy a valóság fokozatosan számára is elveszíti eredeti kontúrjait: már nemcsak a leírt szöveg, hanem a kő, a ház, a villamos is lefordítandó objektummá válik, melyet verejtékezve és a teljesség reménye nélkül kell átvezetni egy kibeszélhetetlen nyelv vak hieroglifáiba.Akik ebben éltek, pontosan tudták: a műfordítás megeszi a lelket. Nemcsak Kálnoky László oly zengő, kesernyés-ironikus költői lelkét, hanem egy egész kultúráét – szépirodalmiét, tudományosét egyaránt. A műfordítás eredeti célja nemcsak a nyelv formai és tartalmi gazdagítása volt, hanem a nyelvek közötti eleven kommunikáció: az önálló alkotó így lépett párbeszédbe társával, s az olvasó részese lehetett ennek a párbeszédnek. Az ipari mennyiségű műfordítás azonban egy bel- és külpolitikailag elszigetelt, természetes társadalmi elevenségében megbéklyózott közegben alakult ki, és nem a valóságos kommunikációt segítette, hanem ideológiailag kiformált kultúrpolitikai célok megvalósulását.Napjainkban a szépirodalmi műfordítás nehéziparának befellegzett. De a szerencsés fordulatnak csak akkor örülhetnénk, ha nem látnánk, hogy a fordítási nagyipar az elveszített szépirodalom helyett új területet keresett magának: most éppen a többé-kevésbé népszerű tudományos és teoretikus munkák körét, amelyben boldog-boldogtalan egyre-másra jelenteti meg külhoni kiadók bevezetőnek szánt, avagy magasabb szintű szövegeit. Az efféle munkák alapján jó reménnyel célozhatók meg pályázati összegek, hiszen a bírálóbizottság tagjai sokszor osztják a fordító és a kiadó nézőpontját. A fordító csak ritkán érdekelt olyan fordításban, amely hazai tudományos tevékenység szerves része lenne; gyakrabban csupán a kevés felelősséggel és viszonylag könnyű munkával elérhető fordítói díjban reménykedik. De a kiadó hasonlóan gondolkodik: a fordítás közreadása nem jár tudományos felelősséggel, ráadásul sokkal olcsóbb, mint valamely hazai kutató hasonló és legalábbis megegyező színvonalú munkája lenne. Végül az olvasó abban a tévhitben él, hogy az angol, a német, a francia eredetiből lefordított szakkönyv minden esetben nóvum, amelyet magyar szerző nem lenne képes megírni.Ezért a fordításipar nemcsak a lelket eszi meg, hanem a tudományt is. Ahelyett, hogy a kiadók rendes szerzői honoráriumot fizetnének alapos, bevezető elméleti munka megírásáért, ahelyett, hogy ezzel a hazai tudományos élet munkásait segítenék saját pályájukon és a hazai szaknyelv és szisztematika szerves fejlesztésében, ahelyett, hogy a diákokat ekképpen is rábírnák az idegen tudományos nyelv magas szintű elsajátítására – mindehelyett tisztes, ám semmiképpen sem különleges külhoni munkák százait jelentetik meg az említett indokok alapján. Noha – ezt hangsúlyoznom kell – megfelelő mennyiségű és minőségű fordításirodalomra minden tudományterületen és a népszerű irodalom körében is szükség van, a jelenlegi helyzet mégis a tudományos közélet elemi szövetét károsítja. Az eszmei állapot szerint a tudományos könyvkiadásnak három köre létezne: a népszerű kiadás az érdeklődő nagyközönségnek, a tankönyvként használt bevezető könyvek és a magas szintű, speciális publikációk. E háromból az első kettőnek magyar tudományos nyelven kellene megszületnie, a harmadiknak pedig vagy magyarul, vagy idegen nyelven, megfelelően az adott tudományszak igényeinek. Mindhárom körben elsősorban – bár nem kizárólag – hazai szerzők munkáit kellene publikálni; az első két területen azért, mert a hazai szakemberek megfelelő díjazás mellett igenis képesek népszerűsítő és bevezető jellegű önálló tudományos munkák megalkotására; a harmadik körben pedig azért, mert a ma már szabad könyvforgalmazás révén könnyű hozzáférni bármely idegen ajkú tudós külhonban megjelent művéhez. Az első két kör támogatása azt jelenti: alkalmat teremtünk a hazai kutatóknak arra, hogy kifejtsék tudományáguk eredményeit, s ezzel fejleszszék a magyar tudományos nyelvet; s vezessék rá olvasóikat az idegen szaknyelvek használatára. A műfordításnak, legyen az szépirodalmi vagy tudományos, akkor van valódi értelme, ha szervesen tagolódik bele egy hazai életmű, elméleti munkásság vagy jól átgondolt oktatási curriculum egészébe.Könyvkiadásunk elvi és gyakorlati torzulására élesen rávilágított az ez évi könyvhét hatalmas kínálata: noha a magyar könyvkiadás üzletileg végre kikerült a hullámvölgyből, színvonala tartalmilag és koncepcionálisan kedvezőtlen. A gyorsan fogyó ponyvairodalomtól és néhány szerző megbecsült munkásságától eltekintve (amelynek biztos jele a pavilon előtt kígyózó embersor eleven úttorlasza volt) egyáltalán nem mondható, hogy a könyvkiadás valóságos olvasói igényekre épül vagy tudományos tevékenység kifejeződése lenne. Inkább ügyesen fölhasznált támogatásoknak és a gyorsan fejlődő számítógépes nyomdatechnikának, s persze az olajozottan működő fordításiparnak köszönhető a megjelentetett művek nagy száma. Ebben jelentős arányban szerepeltek fordítások, amelyek egy része bizonyosan szükséges lehet, más része azonban a fentiek szerint inkább visszás hatású.De mindebben vajon hol marad az önálló magyar tudományos könyvkiadás? Hova tűnt a tudományos munka és a könyvkiadás szerves kapcsolata? Hol vannak azok az akadémiai projektumok, amelyek koncepcionális támogatást nyújtanának a hazai tudományos kiadásban lelkiismeretesen részt vállaló kiadóknak? Ahhoz, hogy a fordítás valódi tudományos kommunikációt szolgáljon, először is helyre kell állítani a hazai tudományos publikálás alapjait. Másodszor, az oktatásban világossá kell tenni az idegen nyelvű irodalom használatának módját és szükségességét, amit a fordításirodalom jelen tendenciái akadályoznak. Itt nemcsak a hazai szakemberek önálló fejlődése forog kockán, hanem a hazai tudományos kultúra egésze, amely csak akkor kapcsolódhat kölcsönös alapon nemzetközi trendekhez, ha megerősödik saját organizmusában. E megerősödésben a jól megválasztott és módszeresen adagolt fordításirodalom gyógyszer, szertelen túladagolása méreg.