A stílus maga a társadalom

Sokféleképpen beszélünk. Másképp a baráttal és másképp az idegennel; másképp a felettessel és a beosztottal; másképp az utcán és a hivatalban. Amit kimondunk, sokféleképpen foglaljuk írásba: másképp, ha naplót írunk, vagy ha tudományos dolgozatot; ha egy napilapnak dolgozunk, és megint másképp, ha családtagnak hagyunk üzenetet. Legtöbbször a helyzet diktálja beszédünk és írásunk hogyanját. S noha tapasztalatból tudjuk, hogy váratlan indulat is megszabhatja kifejezéseinket, e változatosságnak határai vannak. Ha a felettessel beosztottként kiabálunk, ha a templomban úttörődalra gyújtunk, vitathatatlanul áthágjuk a helyzetből fakadó normákat. De ki szabja meg e normákat? A szokásos válasz szerint a kultúra; a kialakult intézmények rögzült formái, amelyek közismert erővel bírnak.A hazai közkultúra, amely beszédben és viselkedésben fejeződik ki, kontúrtalanabb, mint a Nyugat iparilag fejlett országaiban. Fő jellemzője, hogy nincs jól körülhatárolva az egyes helyzetekben elfogadható viselkedési és kifejezési minta érvényességi köre. Alig teszünk különbséget ember és ember, helyzet és helyzet között. Egyes ideológiák ezt talán érdemnek minősítik, ám alaptalanul. Habár ember és ember között méltóságban nincs különbség, már jelentős a különbség abban, hogy melyikük milyen felelősséget vállal a társadalomban. Nem természetes, hogy az autószerelő olyan hangon beszél a nyugdíjas tanárral, ahogyan segédjével sem; és az sem, ha a közíró nem képes betartani a szakmája alapszabályait. Hagyományosan erre a viselkedésre használjuk az „arrogáns” kifejezést: makacsul hangoztatott, de megalapozatlan kompetenciaigényt értve rajta.Amikor a vita már nem a pimaszság mibenlétéről folyik, hanem arról, hogy van-e ilyesmi egyáltalán, a társadalom szerepkiosztó funkciójának válságáról beszélhetünk. A hazai közkultúra egyrészt túlzott formátlanságot mutat, másrészt természetellenesen merev. Formátlanságát az elmúlt évszázad forradalmi átalakulásai magyarázzák. A Monarchiára jellemző rendi közkultúra már az 1800-as évek végén gyors bomlásnak indult, amint ezt jól jellemzi Arany „A hazáról” című őszikéjében. („Most! Mikor szabad sajtó van, / És üvölt a pajkos gyermek, / S vénasszony az útcz’ajtóban / Nagy-bátran fülébe ordít / A királynak, miniszternek.”) Az első világháború és az azt követő megpróbáltatások, a tragikusan összeomló restaurációs kísérlet, majd a vandál ideológia, amely felszámolta a korábbi évtizedek közkultúráját, együttesen vezetett ahhoz a helyzethez, amelyben a társadalom a rendszerváltozás idején találta magát.A kép, tízéves távlatban, kaotikus. A társadalom mélyéből feltörő viselkedési formák, eltérő követelmények és ideálok egymással összecsapva, egymást rombolva jellemezték helyzetünket. Kiderült, hogy a szocializmus konfekciós ruhatárának egyformasága mögött legtöbbünkben különböző hagyományok kavalkádja örvénylik, amelyek közül egyik sem elég erős ahhoz, hogy általánosan érvényesüljön.Ma még bőven találkozunk olyan jelenségekkel, amelyek e formátlanságra utalnak. Ilyen a sajtóban kibontakozó stílusháború. Két rétegét különböztethetjük meg: egy reálisat és egy taktikait. A valóságos réteg mindennapjaink stílusromlásának jelenségeiben nyilvánul meg; emögött a társadalom tragikus tagolatlansága húzódik meg, olyan nivellálódás, amely bármi néven nevezhető kultúra bomlási jelensége. A taktikai réteg ezt a folyamatot használja fel hatalomszerző céljaira: mivel a közösség stílustalan, alpári hajlamait a politikai lázítás szándékával minden téren igyekszik felerősíteni. A taktikai stílusháború visszataszítóbb, mint a valóságos, hiszen nem természetes bomlási folyamatról, hanem tudatos roncsolásról van benne szó. Egyebek mellett ez is kérdésessé teszi a hagyományos etikai tételt, amely szerint a rossz akarat egyszerű ismereti tévedésen alapulna. Úgy tűnik, a helyzet ennél súlyosabb: van olyan rossz akarat, amely tudja magáról, hogy rossz, és mégis ezt választja. Egyvalamiben mégis téved a rossz akarója: nincs tudatában annak, hogy győzelme – Goethe örökérvényű szavai szerint – végeredményben a jót segíti.A tudatos vagy öntudatlan rossz akarat a stílus világában stílusfelejtés, Stilsvergessenheit, amelyet több szempontból is elemezhetünk. Így megkockáztathatjuk, hogy a szépirodalmi alkotók egyes köreiben elfogadott vulgarizmus és obszcenitás stílushibát vét, amikor úgy véli, hogy a szépirodalmiság általa elfogadott, de a közéletben ordenárénak minősíthető eszközét véleményformálóvá alakíthatja. Azt a követelményt fogalmazza meg, hogy a közéleti vélekedésben e stíluseszközök elfogadottak legyenek. De a racionális beszédmód nem engedi meg az ilyen eszközök alkalmazását. Elemzésünk szempontjául szolgálhat továbbá a mai újságok egy részének stílustalansága. Semmi kivetnivaló nincs abban, ha egy politikusról gunyoros hírek jelennek meg például a brit Private Eye című szubmagazinban; de az már baj lenne, ha ilyen állítások a The Timesban látnának napvilágot. Idehaza gyakran országos napilapok is úgy viselkednek, mintha a bulvársajtóhoz tartoznának; és a bulvársajtó nemegyszer tetszeleg a klasszikus napilapok véleményformáló szerepében. S felvethetjük az igazság szempontját is; úgy tűnik, hogy az idézett szerzők csúsztatásai szövegükben stílusjegyként szerepelnek. Azt hiszem, ez a legsúlyosabb tünet: politikai szempontok szerint stílusjegyként prostituálni a tényeket.A stílus maga az ember – tartja a mondás. Tegyük hozzá: a stílus a társadalom. S ezen most nem azt értem, hogy bármely természetes nyelvből hiányozhatnak az ordenáré kifejezések, hanem azt, hogy találják meg saját helyüket, és maradjanak meg benne. A stílus nem más, mint igazságos elrendezés; vagyis a kifejezési típusok elosztása olyan módon, hogy többé-kevésbé valamennyi a saját helyére kerüljön. Az elosztás tagoltság; a tagoltság racionalitás; a racionalitás igazságelvűség, vagyis az a követelmény, amely minden emberi megnyilvánulást alapjában meghatároz. Amikor a közkultúra válságban van, tagoltsága gyenge. Amikor fejlődésnek indul, egységesül, és ennek köszönhetően tagoltsága növekszik. Nemcsak egységes beszédstílus jön létre, hanem közkultúra is, amelyben bizonyos követelmények számot tarthatnak a túlnyomó egyetértésre. Ez történik nemcsak a beszéd, az írásbeliség, hanem a közösség világszemléletében is. Ha ez stilizálódik, fejlődő kultúráról beszélhetünk; összeomlása az emberi közösség végelgyengülése.A társadalom, amely elindul a felemelkedés útján, hozzákezd ahhoz, hogy stílust alakítson ki, hogy megszabja az elvárható viselkedés szabályait. A fejlődő társadalom még ki is élezi a szabályosság szerepét: sznobizmussal elegy lelkesedés hatja át és készteti tagjait arra, hogy megfelelően viselkedjenek. Minél fejlettebb a társadalom, annál hangsúlyosabb benne a normaadó körök szerepe; annál nagyobb benne a sznobizmus. Sznobizmusról tehát csak akkor beszélhetünk, ha a társadalomban vannak értékhordozó csoportok, amelyek léte kiváltja a sznob sine nobilitate – „nemtelen”, másodrendű – értékkövetését. A mai magyar társadalom válságát jól megvilágítja a sznobizmus krónikus hiánya. Nem csoda: e közösség az elmúlt tíz évben folytonos kísérletezésben volt mind az egyes szabályok, mind a stílusegész terén. A rendszerváltó kormány töredékes, ellentmondásos stílusmintáját felváltotta a rejtett restauráció éveinek az önkényuralomból származó stílusvilága, amelyben barbarizmus és „moral insanity” keveredett. E stílusvilág ugyanazt művelte a társadalommal, mint az önkényuralom: elmosta a stílusformák közötti különbséget, ugyanakkor utat nyitott az önkényes viselkedési formák előtt. A következő fordulat ezt a mintát söpörte félre, és arra vállalkozott, hogy megteremti a valódi stíluspluralizmus kereteit; vagyis a lehetőségekhez képest olyan átfogó stílust érvényesít, amelyben a korábbinál jobban a helyükre kerülhetnek az egyes stílusformák.A sznobizmust meg kell különböztetnünk a fanatizmustól. Míg az előbbi az emelkedő közösség jelensége, az utóbbi a széthullóé. A fanatizmus a pusztulás vörös zászlói alatt vonulva vesz részt a stílus lerombolásában, és érdemként ünnepli önnön vérgőzös tetteit. Teheti, hiszen nemcsak a stílusnak, de a fanatizmusnak is szabott ideje van. Ám jobb, ha nem vezetjük félre magunkat: a fanatizmus kora kizárólag a pusztulásé; és nincs olyan egészséges stíluskultúra, amelynek szemszögéből nézve bármi érdemleges is lenne a látványban, amely Ali vezért töltötte el az égő alexandriai könyvtár lángjainál. Amiként a nyugati történelem egyéb vandalizmusai sem érdemlegesebbek emennél; sem a francia, sem az orosz forradalom nem számíthat többre, mint amit zászlajára tűzött: a guillotine és a vörös csillag szimbólumai önmagukért beszélve hirdetik a stílus fővesztését, illetve az ember csillagának elmerítését a kiontott vér vörösében. A többlet, amely a pusztulás romjaiban valami újat keres, nem a pusztulás tényeihez, hanem az élő hagyományhoz nyúlik vissza; kultúrához vagy stílushoz, amely a tömeggyilkosságokat túlélve mégis magához tér. Újjáalakításának tendenciája ellentétes a rossz akaratéval: nem stílusfelejtés, hanem stílusteremtés.A sznobizmus a fanatizmussal szemben lép fel a stílus védelmében; noha öntudatlanul, de foggal-körömmel harcol a stílus jogaiért. Nem csodálható, hogy a fanatizmus egyik fő támadási célpontja éppen a sznobizmus, amely az érték védelmét a tudatosság alacsony szintjén látja el. Ezért szükséges, hogy a sznobizmus jelensége alappal bírjon; hogy létezzék felette normaalkotó csoport, amely az értéket tudatosan képviseli. Ilyen csoport nélkül a társadalom lélek nélküli holttest; ha működik is, csak úgy, mint egyes élettani folyamatok a halál után. A társadalom eleven lelke úgy képes normaalkotásra, hogy a stílusvilág igazságelvűségét hangsúlyozza. Igazságosnak lenni önmagunkkal és környezetünkkel, a múlttal, a jelennel és a jövővel szemben, igazságosnak lenni a szóválasztásban és mondatfűzésben: e törekvés hatja át. Csak az a társadalom számíthat a felemelkedésre, amelynek normaadó csoportjai kellő időn keresztül kitartanak az érték védelmében, és képesek erről meggyőzni környezetüket.Míg a sznobizmus öntudatlansággal elegy lelkesedésként jelenik meg, a tudatos értékadás szabadság kérdése. Elvben és gyakorlatban szinte mindannyian képesek vagyunk eldönteni, hogy milyen stílust követünk; hogy tartózkodunk a vulgarizmustól, avagy tápot adunk neki; hogy a másként vélekedőt türelemmel hallgatjuk-e, avagy fanatizmusban égve megbélyegezzük; hogy állításainkban a hazugságelvet vagy az igazságelvet tartjuk-e szem előtt. A döntés még nem minden; de mégis az a pont, amelyen elválik egymástól stílus és stílustalanság, kultúra és vandalizmus. Rajtunk áll, melyiket támogatjuk.