Államilag finanszírozott sajtómunkások

Az Egyesült Államokban a sajtó szabadsága megkérdőjelezhetetlen. Úgy tekintenek rá, mint a személy szabadságának legfőbb védelmezőjére, legitimációja ilyenformán kikezdhetetlen. Az annyiszor hivatkozott Watergate-ügy ennek egyik fényes epizódja, Carl Bernstein és Bob Woodward oknyomozó újságírók felmutatták a nyilvánosság erejét: kiütéses győzelmet arattak egy magáról önsorsrontó módon megfeledkezett politikus fölött, aki történetesen az Egyesült Államok elnöke volt. De Bill Clinton elnök is megkapta a magáét. A Whitewater körül kipattant botrányba vagy az emlékezetes „cipzárgate” néven ismertté vált Lewinsky-ügybe nem bukott ugyan bele Clinton, nőügye mindazonáltal tovább szaporította amúgy sármosan ősz hajszálait.Hazánk sajtója mintegy tíz éve (úgy-ahogy) szabad. Az uniós tagállamok színvonalát azonban valószínűleg meg sem közelítjük. A parlamenti baloldal egyelőre megakadályozta a médiatörvény EU-jogharmonizációs módosítását, másfelől nálunk – furcsamód – parlamenti ciklusonként váltakozik a sajtó szabadságát óvó és minősítő szervezetek véleménye. Ráadásul a meghatározó újságírói mentalitás az utóbbi években úgyszintén kurzusfüggő állapotba alacsonyította magát. Az előző ciklus alatt például Szekeres Imre szocialista országgyűlési képviselő (időközben pénzügyi-költségvetési szakértő, akkoriban parlamenti frakcióvezető) szállodaügyének részleges sajtóbeli megszellőztetése sem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy ügye a médiában futótűzként továbbterjedjen, netán az utolsó morzsáig feleméssze Szekeres politikai tőkéjét. „Pártvonalon” szólva a példák sora Tocsikkal indulva a lap aljáig érne: érjük be ezért az 1998-as választási kampányban tetten ért 35 millió forintos (lényegében sikerrel elhallgatott) skandalummal, ami az MSZP– BÁV Rt., illetve az MSZOSZ– BÁV Rt. együttes tranzakcióit fedte (volna) fel.Működött a szocialista közélet. Miközben az elsikkasztott kampány paravánjai mögött az MSZP a segédcsapatain keresztül kasszírozott, Woodwardokat és Bernsteineket valamiért nélkülöző sajtója a pártpolitikát, a mellébeszélést védelmezte a nyilvánosság hunyorgó szemei elől. Sikerrel. Szekeres Imre pár hétre rá egyéni győzelmet aratott Boldvai László pártpénztárnok hasonló sikere mellett, akit perében az elsőfokú bíróság éppen választókerületi indulása előtt néhány héttel ítélt letöltendő fogházra. S ha a szerecsenmosdatást a politika olykor-olykor el is felejtette volna megtenni, úgy azt a sajtó, „a legkedveltebb” napilap készséggel megtette neki. S míg a kormány helyett az ellenzéket élesen támadó újságírói magatartásforma aközben, hogy teljesen megszokottá vált, egyre inkább kezdett túlmutatni az általános politikai zsurnalizmus keretein.Ha ugyanis a sajtó – csakugyan képtelen módon – nem egy olyan kormánykoalíciót ellenőriz, amely bejáratott polgári demokráciákhoz képest is jelentős, mintegy 72 százalékos túlhatalommal bír (az előzményekről nem is beszélve), hanem ahelyett ezt a jelentékeny erejű hatalmat csupán valamelyest kontrollálni kívánó és tudó ellenzéket támadja, akkor ez a sajtó indirekt formában mégiscsak maga a demokrácia működési alapelve ellen hat s dolgozik. Ott tudniillik, ahol a széles ellenőri jogosítványokkal rendelkezők nem az ellenőrzés célját és értelmét képező végrehajtó hatalmat kritizálják, hanem a törvény szerinti ellenőröket, vagyis az ellenzéket, mintha valami nagyon nem lenne rendjén. 1994-től 1998-ig viszont éppen ez történt: az újságírók az ellenőröket ellenőrizték a kormányzat helyett.Gondoljunk csak el hasonló szituációt a jelenlegi helyzetben!A titokban felvett VIP-hitelekért cserébe politikai szolgálattal fizető ismert baloldali publicisták naponta nevezik kontraproduktívnak, katasztrófakakukkolónak, populistának, hisztériakeltőnek, obstruktívnak az ellenzéket – éppen úgy, mint ahogy tették azt az előző parlamenti ciklus ideje alatt... Tanulságos összehasonlító elemzés születne abból is, ha egybevetnénk az 1994-ben leváltott kormány sajtóját az 1998-ban megbukottéval. Míg az előbbivel szemben hónapokig, sőt tulajdonképpen évekig folytatódott a sajtó offenzívája (noha már rég ellenzékben volt), addig az utóbbi esetében semmi ilyesmiről nem beszélhettünk. Nyomokban sem volt érzékelhető az „ezek megérdemelten buktak meg” kezeléstechnikája, épp ellenkezőleg. A volt MSZP–SZDSZ-kormánykoalíció miniszterei, államtitkárai, tisztviselői és elemzői választási vereségüket követően már másnap feltűntek a lapok vélemény oldalain – természetesen a szakszerű és tárgyilagos elemzések tiszteletet parancsoló megjelenítőiként. Sőt a héten maga Horn Gyula jelentkezett oldalas írással – érdekes, de ilyen 1996 nyarán Boross Péterrel mintha nem fordult volna elő a Magyar Hírlap hasábjain... (Személyére vonatkozóan ugyanezen újság pártatlan szerzői az 1994-es választások ellopását, katonai hatalomátvételt és államcsínyt jósoltak.)Szóval mára alaposan megváltoztak a körülmények. Épp annyira, mint azt várni lehetett Fidesz-győzelem esetén. A kemény ellenzékiség reneszánsza tehát senkinek nem okozhatott meglepetést, kiváltképp a kormány vezető pártjának vagy a pocskondiázásban igencsak megedződött MDF-nek. Hanem amikor a piac legalább 90 százalékát birtokló baloldali hegemónia ismét annyira kétségbeesik, hogy a kormány általi üldözöttségét propagálja ország-világ színe előtt, sokak szája sarkában jelenik meg valami mosolyféle is. Akik éve óta mesterien alkalmazzák a politika dominanciáját a hírérték rovására, akik az információátadás helyett sokkal inkább a vérmes politikacsinálásban lelik meg szakmai elhivatottságuk lényegét, akik végül is abszolút fölényben vannak a jobboldallal szemben, megint segélykiáltásokat hallatnak a nemzetközi porondokon. Ne gondoljuk azonban, hogy ideológiáik, előítéleteik elvszerűen szerveződnének fölénk. Ezek érdekfüggők, hol rövidebb, hol hosszabb életűek. 1989–1990 fordulóján az antikommunizmus eszméje volt a favorit köreikben (ezt kívánta meg a néphangulat), míg 1994 elejétől kezdve már a szociálliberális koalíció eszméje (ezt, a hatalmat meg saját maguk kívánták meg).Az „elleneszme” az 1990-től 1994-ig terjedő időszakot jelentette, majd 1993-tól kezdődően a Fidesz sorozatos nemjei a baloldali blokkpolitikára, a Demokratikus Charta militáns értelmiségi holdudvarában való feloldódásra, később az MSZP kormánykoalíciós meghívására. De a polgári-jobbközép integrációs politika nyilvános elutasítására, az úgymond jó tanácsok osztogatására és azok örökös elfogadtatására tett baloldali erőfeszítések, továbbá az állandóan napirenden tartott (történelmi konstellációban vizsgálva igencsak rossz emlékű) percenkénti elhatárolódásra való felszólítások úgyszintén ebbe a logikai láncba kapcsolhatók. Miként olyan jelenségek is, amelyek éppenséggel magát a baloldali hegemóniát jellemezték mindig is. A manapság elterjedő álinterjúkról, álriporterekről, alárendelt médiumok szakmai elviselhetetlenségéről értekezett lapjában a minap laptársunk szerkesztője (Egy kis szeglet a közszolgálati rádióban, Népszabadság, július 10.), holott csupán némi emlékezetfrissítésre szorulna a pontos kép megrajzolása érdekében. Nem feledve, hogy Horn Gyulát Isauránál is többször láthattuk (volt, hogy egyetlen Híradóban háromszor is, különböző blokkokban), a miniszterelnöki sajtótájékoztatóknak nevezett MÚOSZ-rendezvények biztosították a szakmának azt (a szégyent), amit kritikusunk leereszkedően Orbánék nyakába varrván olyan keretnek titulál, „amelyben szabadon kezelhetik, mellőzhetik vagy értelmezhetik a nézeteikkel szemben álló érveket, aggályokat és tényeket”.A patinás újságírószékházban ez történt, ez folyhatott szabadon, mert ennyit engedett meg akkor a korszellem, nem utolsósorban a gyávaság. Amikor pedig az alázattól valósággal kétrét görnyedt újságíró-szövetségi elnök sokadszorra is „megadta a szót” a kormány fejének, már a helyjegyes liberális újságírók is kezdtek elmaradozni. Az MTV főműsoridejében – ekkor az MTV még javában monopolhelyzetet élvezett – sugárzott monológok egyike volt ez a megállapítás is: Az olajgate-ben egy csepp olaj sincs, uraim! „Hab a tortán, hogy szegény Horn Gyula a kérdések után kellemes ünnepeket kíván az újságíróknak – akik nem röhögik ki –, majd azt kéri tőlük, írják meg az igazat” – ez a baloldali liberális György Péter összegzése. Figyelemre méltó, hogy az „emberi tartás és szakmai önbecsülés” szavakkal operáló Népszabadság-cikk figyelmét ezek a sajtótörténeti mozzanatok akkoriban mintha elkerülték volna.Végül a közszolgálatról mint bűvszóról. Kár, hogy a kifejezés – hasonlatosan a sajtószabadság fogalmához – csupán amolyan időszakos érzékenységet tudhat magáénak azok körében, akik médiafronton most mindent, ami korábban inkább tisztességtelen volt (semmint az ellenkezője), napjainkra következetesen büszkén vállalhatónak láttatnak. A közszolgálatban ugyanis a helyzet nem azért rendellenes, amiért laptársunk állítja (mármint hogy a kormányzat megszállta azt). Hanem inkább azért, mert a közszolgálatiság egyes baloldali önkiválasztottak szemében hosszú ideje mindenekelőtt pártszolgálatiságot, jóval kevésbé pedig klasszikus közszolgálatot jelent, vagyis szabad és szankcionálatlan az átmenetel a közszolgálati szektorból a magántulajdonú médiumokba.Ha már „szegleteket” kerít körbe és oszt fel önkényes módon szerzőtársunk, miközben jobbára elmarasztal, nem tehetné meg, hogy hallgat olyan szellemi műhelyekről, amelyek a Magyar Rádió működési szabályzatának egyértelmű tiltása ellenére is tetszés szerint cserélgetik mezüket: hol a Rádiókabaré főszerkesztőjeként szerepelnek közszolgálati státusban, hol meg a kereskedelmi tévében politizáló Heti hetes állandó vendégeként, úgy félmilliós heti gázsiért, mialatt saját lapot (olykor népmozgalmat is) üzemeltetnek. Akkor nem lenne elhallgatható az sem, hogy a Napközben című közszolgálati műsor egyik státusban lévő szerkesztője egyidejűleg a magántulajdonú Tilos Rádióban vállal szerepet. Nem lehetne palástolni, hogy hat éven keresztül a feldicsért közszolgálati 16 óra vezető szerkesztője egyúttal a Népszava publicisztikai rovatát vezette. S persze az ORTT panaszbizottsága által többször is elmarasztalt Bolgár György sem írhatna szombati tárca rovatot a Magyar Hírlapban, miközben beszélgetős rádióműsorában alig győzi – természetesen közszolgálati státusban – elhallgattatni a kormánnyal esetlegesen szimpatizáló telefonálóit.