Az agyagba döngöléstől az ejtőernyő-hajtogatásig

Nagyra becsülöm Solymosi Frigyest (akit sajnos személyesen nem, csupán írásai révén ismerek), a Nemzeti Kört pedig kulcsfontosságú, a pártstruktúrán kívül eső polgári szerveződésnek tartom, amely – más civil kezdeményezésekkel együtt – nagyban hozzájárult ahhoz az összefogáshoz, amely a baloldali kormányzat 1998-as leváltásához vezetett. Minden tiszteletem ellenére azonban (noha jómagam messze nem vagyok akadémikus) szerény ellenvéleményt szeretnék bejelenteni a professzor úr gondolatmenetének több állításával szemben. Teszem ezt egyebek mellett annak a korosztálynak a tagjaként, amelyhez a kritikával illetett kormányfő is tartozik. Bízom abban, hogy vitapartnerem nem sorol a kormányt „gátlástalanul” dicsőítő publicisták (ellenzéki frazeológiával: „hűbéresek”) sorába, s hogy a „szeretve” kritizáló hozzáállás a bírálókkal szemben is megengedett.„Agyagba döngölésen” (noha a kifejezés az én ízlésemhez képest is túl drasztikus, és a politikai küzdelem helyett a fizikai erőszak képét idézi fel) emlékezetem szerint idestova tíz éve, valahol a zalai végeken Németh Zsolt azt értette, hogy nyomtalanul fel kellene számolni az egypártrendszer örökségét. Meggyőződésem, hogy nem a kommunistákkal való fizikai leszámolásra gondolt – inkább arra, hogy az így kompromittálódott káderek ne kerülhessenek az új rendszerben közéleti és gazdasági kulcspozíciókba. Ne feledjük: ilyesfajta „B listákra” akkoriban akadt megvalósult példa is a környező rendszerváltó országokban (például a volt Csehszlovákiában és az NDK-ban). A kijelentést tehát ma is dicséretes nyíltságként lehet értékelni, nem feledve hallatlan naivitását. (Emlékezhetünk Antall József válaszára, aki a totális kádercserére vonatkozó felvetést azzal hárította el: tetszettünk volna forradalmat csinálni.) Az én olvasatomban az üzenete a következő: a (korabeli) Fidesz nem fogadja el – az egyébként általa alá sem írt – kerekasztalalkunak azt a következményét, hogy a pártállam haszonélvezői a vértelen fordulatért cserébe szabad elvonulást kapjanak, politikai hatalmukat büntetlenül gazdasági hatalommá konvertálják. Láttuk, tapasztaltuk: ez bekövetkezett. E „megbocsátás” nyomán keletkező morális deficitet az alkukötők „az én kommunistám sem bűnösebb, mint a te kommunistád” típusú sekélyes vitákkal igyekeztek aztán palástolni.Nem lenne szerencsés, ha egy évtized múltán visszazökkennénk ebbe a rossz kerékvágásba. A rendszerváltozás áldott pillanata elmúlt, a szükséges erkölcsi lépéseket néhány kivétellel (ilyen a besúgók kipellengérezése) viszszamenőleg nem lehet megtenni. Amnéziához azonban aligha van jogunk. A bűnt, hogy valaki egy diktatórikus eszme tevékeny szolgálatába szegődött, nem teszi semmissé a tudatlanság vagy a (paradox módon idealistának nevezett) hit „az eszmében, a szocialista forradalomban”. Attól, hogy valaki passzív hívője volt egy csapatnak, ez a csapat még aktívan elkövette az említett szörnyűségeket. Ennyi idő után talán hagyni kellene a „belülről bomlasztás” meg a túlélés-kényszer hazugságát is – annál inkább, mert azok voltak többségben, akik ellenálltak az állampárt szirénszavának. Attól, hogy a diktatúrában való önkéntes közreműködést nem kérték számon az érintettektől, még nem illeti meg őket az automatikus felmentés kegye.Professzor úr kiindulópontja tehát (miszerint „nem maradt senki, akit agyagba kellene döngölni”) úgy vélem, téves. Mint ahogy az az asszociáció is tévútra visz, amely a régi radikális – s némiképp hatásvadász – kijelentést a mai kormányzati káderpolitikával rövidre zárva összeköti. Nem tudom, a miniszterelnök milyen szempontok szerint választja meg munkatársait, de csalódnék benne, ha ilyen meggondolások vezetnék. Feltételezem, hogy a vélt alkalmasság többet nyom nála a latban, mint az életkor és a párttagként vagy pártonkívüliként töltött előélet. Ezen legfeljebb háborogni lehet – ám az is figyelemre méltó, hogy ez utóbbi szempontot rendre a baloldali sajtó emlegeti fel. Szerintem egyébként nem egy elitünk van, s egyelőre még nem is kettő, hanem nagyjából másfél. Ebből kell varázsolni, ezzel kell gazdálkodni. Még öt-tíz évig nincs csereszabatos árnyékkormány, de lesz – a rendszerváltozás generációs úton mégiscsak beteljesíthető. Ez persze azokat, akik itt és most akarnak „csereszabatosak” lenni, és pártonkívüli, netán ellenzéki múltjuk révén pozitív diszkriminációt remélnek a kiválasztásnál, aligha vigasztalja. Ők nem kötelesek tekintetbe venni, hogy egy kormányalakításnál „szakértői” szempontok is szerepet játszhatnak (nem a horni értelemben), s még a Fidesz és az FKGP káderpolitikája között sem kell disztingválniuk, holott a koalíciós szerződés heterogénné teszi a személyi kiválasztás gyakorlatát.Mindez persze nem menti fel a polgári kormány vezető politikusait annak a felelőssége alól, hogy eléggé hálás-e azon értelmiségi rétegnek, amelynek támogatása nélkül nem juthatott volna hatalomra. A hálát azonban meggyőződésem szerint nem pozíciók osztogatásával, hanem a vállalt program teljesítésével kell kifejeznie. Ha ebben rosszul teljesít, jogos az „ejtőernyő-hajtogatók” bírálata, s az okok között felvethető az MSZMP-s kontraszelekció, a megtért tékozló fiúk kárhoztatása is. Ellenben, ha az elmaradt stallumok miatt „hamvad bennük a tűz”, az a láng nem is volt soha igazi. S ezt – akadémiai, egyetemi tapasztalataira alapozva – alighanem Solymosi professzor sem gondolja másképp.