Csak a nemzet elitje segíthet ki a válságból

Hálátlan feladatra vállalkoztam e sorokkal. A májusi küldöttgyűlést megelőző és az azt követő személyeskedés, amely a hazai sajtóban is tág teret kapott, kétségbe ejt. A demokráciában a szabad választást és annak eredményeit akkor is elfogadjuk, ha azok nekünk nem tetszenek. Négy év után jön az új választás, és újból megmérettetnek a választottak. Ezt sokan elfelejtik, és azt hiszik, hogy most itt „az MVSZ vége”.Sajnos sok ember még mindig nem ügyben (célokban és feladatokban) gondolkodik, hanem személyekben. Jellemző a személy romantikus felfogása, a fekete–fehér szemlélet, amely a kettő közötti szürke árnyalatait nem észleli. Pedig nincs tökéletes lény a világon, s a világosszürkének is lehetnek sötét és a sötétszürkének is fényes oldalai. Ezt figyelembe véve szeretnék az alábbiakban egy tárgyilagos képet festeni a nyugati magyarok MVSZ-elvárásairól.Beszéljünk először magunkról, a szórványról! Kit tartunk mi szórványban élő magyarnak? Minden olyan magyart, akinek a gyermeke faluja, városa utcáin nem hallhatja a magyar szót, tehát idegen nyelvközegben él. Lehetséges, hogy lakóhelyén csupán négy-öt magyar család él, a gyerekeket idegen nyelvű óvodába, iskolába küldheti csak. Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy lakóhelye Erdélyben, Kárpátalján, az NSZK-ban, az USA-ban vagy éppen a távoli Ausztráliában van. A gond mindenütt azonos. S tegyük hozzá, hogy a veszélyeztetettség is!A Kárpát-medencei szórvány ugyanolyan nehézségekkel küszködik, mint mi, és tőlünk sokkal szegényebb. A magyar nemzet egyötöde szórványban él. Óvatos becslések a nyugati szórvány nagyságát 1,6 millióban állapítják meg, a Kárpát-medencei és a moldvai szórvány pedig eléri az 1,3 milliót. Tehát körülbelül hárommillió magyar él szórványban, azaz a magyar nemzet ötöde. Ezt a nagyfokú veszélyeztetettséget tavalyi tanulmányunkban mondtuk ki először, s azóta került a köztudatba. De értük sem tett az MVSZ semmit (lásd a moldvai csángókat).A nyugati magyarság a kommunista rendszer ellen évtizedekig harcolva, a megosztására 1980-ban létrehozott kádári MVSZ ellenére is teljesítette természetes és vállalt feladatát: a változást a nyugati közvéleményben előkészíteni, a nemzet jobbjaiban a lelket tartani, és adott esetben otthoni testvéreinket anyagilag is segíteni.Az is tény, hogy a ’45-ös és az ’56-os emigráció elöregedett és kihalt. Ma a szervezeteinket már a második és a harmadik nemzedékhez tartozó vagy a Kárpát-medencéből később elmenekült fiatalok vezetik, akik szülőhazájukban, befogadó országukban otthon vannak, de a magyar nemzethez való kötődésük nagyon erős.Büszkék lehetünk arra, hogy a második nemzedék jó részét sikerült megtartani magyarnak, és magyarságtudatában megerősíteni. Azonban az idegennyelv-tenger, a második nemzedék megkopott magyar nyelve szinte emberfeletti akadály a harmadik nemzedék megtartásában. Senki nem veszi észre, hogy például egyházi ellátásunk – amely megtartásunk egyik fő pillére – a mélypontra süllyedt.Teljesen jogos az érzésünk, hogy mi, a nyugati régióban élők csak tehertétel vagyunk az MVSZ-ben, és egyesek legszívesebben megszabadulnának tőlünk, ha ezt a jelenlegi alapszabály nem gátolná meg. Problémáinkról nem kérdez minket senki, sőt fordítva áll a helyzet: tőlünk várnak elsősorban anyagi segítséget nemcsak a Kárpát-medencei régió, de az anyaország számára is.Ennek fő oka sajnos az, hogy ránk, „nyugatiakra” – a kádári agymosás következtében – még ma is sokan gyanakvással, sőt ellenszenvvel néznek. Ez tény, és a sajtóban észlelhető felhangok alátámasztják. Bizonyára mi is hibásak vagyunk ebben a megítélésben, de nem csak mi. Bármennyire fáj is nekünk, de nem fogadnak el bennünket teljes értékű magyarnak. Már egy erdélyi elnöktől is berzenkednek; hát mi lenne, ha egy fiatal nyugati vezetőt választottunk volna meg?Mit tehetünk a szórványért? Hatásosan csak a magyar nemzet elitje (határokon belül és kívül) segíthet minket és a Kárpát-medencei szórványt. Nem anyagi, hanem elsősorban szellemi segítségről van szó. Az elitet – amely ezt nyújthatná – az MVSZ-ben alig találhatjuk. Így a legveszélyeztetettebb réteg szolgálata elmaradt.Mit várunk el? Családközpontú könyveket, módszertani tudást, a második-harmadik nemzedékhez tartozó fiatal vezetőink otthoni továbbképzését, a régiók térségekre való felosztását (tehát a helyi gondokhoz való közeledést), kulturális igényeink magas szintű kielégítését, a magyar egyházi élet fenntartását stb. Ez a legkevesebb, amit a magyarországi és a határon túli elittől elvárunk. Ezt 1992-től nem kaptuk és nem is kaphattuk meg.De nemcsak a szórványok gondjai égetők, hanem a nemzetnek a határok megváltoztatása nélküli egyesítése is. Mi ezt a kisebbségi tömbmagyarság bekapcsolása és integrálása címszó alatt vettük be az MVSZ leendő fő céljai közé. Könnyű ezt kimondani, de javaslatunkban részletesen felvázoltuk ennek lehetséges útját is. Itt is az elitet keressük.A tömbökben élő kisebbségi magyarokat akkor segítjük a leghatásosabban, ha mindennap bizonyítjuk, hogy ők a magyar nemzet igen fontos részei. Ha lehetőséget nyújtunk az önkifejezésre, ha nemzeti programjainkba bekapcsoljuk őket, ha magas mércét állítunk eléjük, ha egyenrangú félként bánunk velük, vagyis a magyar nemzetbe integráljuk őket, akkor járunk jó úton.A fentiek szellemében szükségünk van a kisebbségben élő tömbök felvirágoztatására, egy integrációs programra! Ilyen MVSZ-elgondolás eddig sajnos nem született.Az MVSZ-t 1938-ban Teleki Pál kormányrendelettel hozta létre az amerikai szórvány támogatására és megtartására. 1980-ban megosztásunkra élesztették fel. Hogyan? „Az MVSZ elnökségét a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa nevezi ki...” A következő kormányok hallgatólagosan felvállalták az MVSZ anyagi támogatását, s ez alól a felelősség alól a jövőben sem mentjük fel a mai és a következő kormányokat. Sajnos 1992-ben az össz-nemzeti parlament vágyálma érvényesült, amelyet az MVSZ képtelen betölteni. Egy civil szervezet egyszerűen nem képviselheti az összmagyarságot, hanem csak saját tagszervezeteit. A határon túli magyarság szolgálata is össznemzeti feladat!Mi, nyugatiak emeltük pajzsra 1992-ben az első elnököt, mert csak benne bíztunk. Kiváló író és költő, csodálatosan beszél és karizmatikus egyéniség. Úgy hittük, hogy Illyés utódja lesz.Az első hivatali időszakban (1992–96) méltányoltuk nagy erőfeszítést igénylő tevékenységét. Egyre világosabbá vált azonban, hogy nem vezetésre termett. Mert szögezzük le: egy jó vezető még ebben a kezdeti zavaros állapotban és a rossz alapszabály ellenére is sokkal többet érhetett volna el. Ezt a vezetéshez szükséges hajlamot és akaratot hiányoltuk a legjobban.Ezért mi – a nyugati régió – már 1996-ban ellenjelöltet állítottunk a svájci Bagi doktor személyében, aki meglepetésünkre csak néhány szavazattal maradt alul a megmérettetésben. Ez jelzés volt, hogy nem állunk egyedül a vezetési képesség megítélésében.Akkor alapszabályt is változtattunk. A régiókat megerősítettük, bár már világos volt a hidegháborús felosztás tarthatatlansága (anyaország, Kárpát-medence és a Nyugat). Ekkor jöttek létre a felfújt régióelnökségek, a titkárságok és a területekhez – nem pedig a feladatokhoz – kötött túlméretezett ügyintéző-hálózat. Az elnök mellé egyenjogú helyettest választottunk. Ez igen sikeres volt, mert a következő időszakban ténylegesen megszűntek az anyagi rendellenességek. Hátránya az volt, hogy az elnök és helyettese között sohasem jött létre a gyümölcsöző együttműködés. Pedig a két különböző típusú, de egymást kiegészítő vezető összmunkája kimagasló eredményeket hozhatott volna. A kétharmados döntéseket a 33-as régiónkénti küszöbbel még megtetéztük. Ez utóbbi nem a nyugati régió akaratából történt, de mi is hibásak vagyunk, mert belementünk a csapdába. A mai helyzet is bizonyítja, hogy a szövetség belülről alig újítható meg.A következő négy esztendő volt – az anyagiaktól eltekintve – az MVSZ kérdőjelekkel teli korszaka. Itt lett nyilvánvaló a szervezet alapszabályának, szerkezetének és vezetésének csődje. Itt említhetjük meg az anyaországi régió erőltetett és hibás kiépítését is. Egy, a pártok felett álló szervezetbe nem kerülhetnek be politikusok. Az a felismerés, hogy szükséges a megújulás, általánossá vált. Jellemző azonban, hogy elsősorban a nyugati régióból jöttek a reformjavaslatok, az anyaországi régióból viszont alig futott be tanulmány. Mindenesetre a hazaiak is elismerték tanulmányunk alaposságát, de következtetéseinket mintha el sem olvasták volna.A májusi elnökválasztáson is két személyben gondolkodtunk: elnök és helyettese. Az anyaországi régió csak az elnökre összpontosított. Azt hitték, hogy egy „nagy név” elég lesz. Ez tévhit volt. Az elnöki tisztségre azt a jelöltet támogattuk, aki jól ismeri a szórványproblémát is; aki középkorú, így végre bekövetkezhet a nemzedékváltás; aki írásba adta komoly reformszándékát; aki menedzser; aki vezetési képességét bebizonyította, és az ügyvitel folyamatosságát biztosítja. A jelölteket írásbeli állásfoglalásra kértük, és válaszaikat egy harmincpontos listával értékeltük. Persze az utolsó pillanatban jelentkező jelöltet már állásfoglalásra sem kérhettük, s így nem is értékeltük.Sajnos a választás után akadtak olyanok, akik a demokráciát csak akkor fogadják el, ha az az ő elképzeléseiket igazolta. A jelenlegi összetételében a határon túli magyarság támogatására alkalmatlan anyaországi régió egy része a „sztrájkolók” mellé állt, a szakadással már előre és nyíltan fenyegettek minket. Pedig a megújulás szükséges és elkerülhetetlen.Persze senki nem akarja, akarhatja az anyaországi régió megszüntetését. De olyan szervezeteknek is ott a helyük, amelyek a határon túli magyarságot ténylegesen támogatni képesek. Újra az elit szervezetekről beszélünk.Miért ragaszkodunk tehát mégis ehhez a szövetséghez? Mert hiszünk abban, hogy ezt jobban lehet és kell is működtetni. S ez az egyetlen össz-magyar fórum, amelyben társadalmi szervezeteinken keresztül nekünk is van szavazati jogunk. De nem csak megmaradni akarunk. Magunkra vállaljuk a harmadik fő célt: egy, az egész világra kiterjedő magyar érdekvédelem (magyar lobbi) megteremtésének a terhét. Ma már van az egész világot behálózó elektronikus tájékoztató rendszerünk, amelyet kiépíthetünk, amelynek helyi és központi feladatokat adhatunk, amelyet hatékony fegyverré kovácsolhatunk. Ezt a hivatalos Magyarország nélkülünk nem valósíthatja meg.Ezért kell megmaradnunk, és ezért is érdeke az otthonnak megtartásunk. Ha mi beolvadunk és elveszünk, akkor nemzetünkért cselekedni sem tudunk. A nemzetéhez ragaszkodó nyugati magyarságot ezért kell erősíteni, és szétszórattatásából előnyt kovácsolni.Merre visz a megújulás útja? Megmaradásunkat csak egy olyan MVSZ-szel valósíthatjuk meg, amely a fő célkitűzéseket elfogadja, a feladatokat felvállalja, a szövetség szervezetét a térségek, az országos tanácsok és az alapszervezetek probléma közeli részvételével összefogja. Ez persze együtt jár az elnökség új összetételével, a régiók megszüntetésével, a hivatal feladatokhoz és projektekhez kötött felépítésével, a szövetség szolgáltató jellegének biztosításával és persze a létünket szabályozó MVSZ-kerettörvény kivívásával. Minderre megtettük az átgondolt javaslatot, amelyet vitaalapnak szánunk.Ennek a megvalósításához kell az MVSZ élére egy menedzser, aki az átalakulást komolyan veszi és képes is végrehajtani. Ehhez kérjük a parlament, a kormány, a pártok támogatását és a hazai közvélemény megértését. A jobbratolódás hazug vádját pedig határozottan visszautasítjuk.