Egy évtizedes sikertörténet Lengyelországban

Tavaly év végén bombaként robbant a hír, hogy Lengyelországban 50 százalék alá esett az EU-csatlakozás támogatottsága. No, szegény lengyelek, most aztán magyarázkodhatnak Brüsszelben – gondoltam, amíg személyesen nem tapasztaltam, hogy a lengyel parlamenterek a legkevésbé sem magyarázkodnak. Sőt éppen a csökkenő népszerűségre hivatkozva követelték a bővítési folyamat felgyorsítását és azt, hogy az EU beszéljen világosabban a tagjelöltekkel. A „kardcsörtető” hajlam persze mindig is a „lengyel slahtáról” alkotott sztereotípia szerves része volt. A politika világában azonban a fő kérdés az, hogy a kemény fellépés mögött mennyi „muníció” húzódik meg.Reális alapon relativizálja-e Varsó Brüsszel fölényét a csatlakozási folyamatban? És persze nemcsak a lengyel–EU viszony a kérdés, hanem más viszonylatok is. Például Oroszország. Mire számít Lengyelország, amikor a balti, az ukrán és a csecsen kérdésben az Európai Uniónál sokkal következetesebb állásponton van, és nyíltan ujjat húz Moszkvával? Indokolja-e ezt a Kelet és a Nyugat felé egyaránt határozott fellépést az ország mai helyzete?Lengyelország helyzetére elsősorban a kilencvenes évek sikertörténete jellemző. A baltiakkal és a másik három visegrádi országgal együtt Lengyelország is szerencsésen került ki az átmenet évtizedéből, csak éppen azzal a különbséggel, hogy sokkal mélyebbről indult, mint a többiek, úgyhogy a változás még inkább szembeötlő. Igaz, ezt a lengyel közvélemény nem nagyon honorálja, mert eddig az összes, alapjában véve sikeres rendszerváltó kormányt elkergette, s alighanem a Buzek-kormány sem kerülhette volna el ezt a végzetet, ha – nem utolsósorban a közvélemény nyomására – magától szét nem esett volna.Miközben azonban a lengyelek mindennel és mindenkivel elégedetlenkednek, maguk is jól tudják (talán a legfiatalabb, alaposan elkényeztetett nemzedékek kivételével), hogy mekkora utat tett meg hazájuk a nyolcvanas évek vécépapírért való sorban állásától a szupermarketek fényes árubőségéig. Az sem tesz rosszat önérzetüknek, hogy a lengyel életszínvonal (amellyel a magyarok annak idején annyit élcelődtek) bizonyos mutatók, mint például az alapvető árucik-kért teljesítendő munkaórák száma alapján, ma már – Szlovénia és Csehország után – a harmadik a térségben.Ez a kolosszális változás nemcsak a társadalom mentalitását alakította át gyökeresen, hanem a külpolitikai közgondolkodásra is rányomta a pecsétjét. A posztkommunista és a „poszt-Szolidaritás” tábor a kilencvenes évek közepéig egyaránt azt vallotta, hogy Kelet felé óvatosnak, Nyugat felé pedig „jó tanulónak” kell mutatkozni, precízen alkalmazkodva a nemzetközi élet és az integrációs folyamatok minden egyes rezdüléséhez. A kilencvenes évek utolsó harmadában viszont mindkét táborban megerősödött a gondolat, hogy a nemzetközi folyamatokat – akár Keletről, akár Nyugatról van szó – nemcsak követni, hanem alakítani is lehet (és ha lehet, akkor kell).Ez az a mentalitás, amelyet Magyarországon (de jobbára csak nálunk) mind gyakrabban Lengyelország középhatalmi törekvéseinek, „aspirációinak” neveznek. Az EU-ban inkább rossz helyzetértékelést vetnek Varsó szemére, míg Moszkvában „értetlenkednek”, hogy a rebellis hajlamú lengyelek miért „hajtják önként a fejüket Amerika igájába”. E vélekedések közül az igazi dilemmát leginkább az EU feszegeti: azt, hogy mennyire megalapozottan érzik magukat a lengyelek saját sorsuk kovácsának.A lengyelek a sikeres NATO-integráción kívül elsősorban az ország méretére hivatkoznak. S nem is alaptalanul, hiszen 38 milliós lakosságával (amelyet ráadásul nem osztanak meg etnikai feszültségek) Lengyelország a „bővítési térség” legnépesebb állama, és ha ma tizenhatodik tagnak bevennék az unióba, akkor ott nagyságrend szerint a nyolcadik helyet foglalná el. Persze az ország mérete önmagában véve nem üdvözít, hiszen a világ (sőt a térség) nem egy nagy államának nemzetközi mozgástere messze elmarad attól, amit az ország mérete indokolna. De hát nem is élt végig minden középméretű (néhány tízmilliós) állam olyan gazdasági fellendülést, mint Lengyelország.Márpedig a másik fő érv a középhatalomhoz méltó mozgástér kihasználása mellett a gazdasági prosperitás. Varsóban (hozzánk hasonlóan) ebből a témakörből leginkább az impozáns növekedést emelik ki, viszont (az integrációs kommunikáció megfontolásai miatt) nemigen beszélnek a lengyel átalakulás igazi sajátosságáról: a lengyel tőke szerkezetéről, ami pedig nagyon lényeges szempont. Azért lényeges, mert az élesebb szemű elemzők nem mulaszthatják el föltenni a kérdést, hogy miként érhette utol a lengyel életszínvonal a magyart már a kilencvenes évek közepén, miközben az évtized első felében a külföldi tőkebefektetések elsöprő hányada a jobb helyzetből induló és jóval kisebb Magyarországra áramlott.Természetesen ennek több oka volt. Például az, hogy a magyar életszínvonal kibontakozása a kilencvenes évek közepén megtorpant a Bokros-csomag hatására, míg Lengyelországot a sokkterápia a nyolcvanas és a kilencvenes évek fordulóján egy fejlődési mélyponton érte. Közgazdászok gyakran magyarázzák a lengyel fejlődést azzal is, hogy Lengyelország az évtized elején sikeresen folyamodott hitelezőihez adósságai részbeni elengedéséért, ami nagy terhektől szabadította meg a mindenkori lengyel költségvetést. Akkoriban sokan javasolták (követelték), hogy Magyarország ebben a tekintetben „kövesse a lengyel utat”. De nem követhettük, részben azért, mert annak idején a magyar kommunista állam lengyel megfelelőjénél sokkal szerencsétlenebb szerkezetű hiteleket vett föl, részben pedig azért, mert az adósságelengedés elbizonytalaníthatta volna a magyar fejlődés domináns emeltyűjét, a külföldi tőkét.Lengyelország számára viszont a kilencvenes évek elején ez nem volt különösebben fontos szempont, hiszen a gazdaság a viszonylag kevés idegen befektetés mellett is biztató pályán járt. Az adósság törlése egyengette ezt a pályát, de nem volt kizárólagos úttörője, hiszen önmagában véve a követelések elengedése nem teremtette elő a hazai termelés „felpörgetéséhez”, következésképp az életszínvonal emeléséhez szükséges tőkét. A tőke mégis rendelkezésre állt elegendő menynyiségben, mert tény, hogy a hazai termelés – és nyomában az életszínvonal – egyre emelkedett. A forrás nem volt más, mint a hazai, apró tőke.Honnan tett szert a kommunizmus alatt közismerten kifosztott lengyel társadalom ennyi tőkére? Két tényező játszott ebben alapvető szerepet. Az egyik a földmagántulajdon volt, amelyet – néhány hamvába holt kísérlet ellenére – a kommunizmus nem számolt föl, úgyhogy nem kellett a semmiből újjáteremteni, mint más közép-európai országokban. A földek alacsony értéke ellenére birtokosaik tulajdonosok voltak, és közülük sokan ügyesen kamatoztatták ezt a pozíciót. Ennél is lényegesebb szerepet játszott azonban az a csillagászati mennyiségű pénz, amelyet Európa (sőt a világ) „lengyel piacain” halmozott fel a társadalom a nyolcvanas évek folyamán. 1989-ben annyi valuta volt a lengyel állampolgárok magánszámláin, hogy a lengyel államadósságot könnyűszerrel ki lehetett volna belőle fizetni.A korabeli pénzügyminiszter, Leszek Balcerowicz attól vált világhírűvé, hogy a sokkterápia végrehajtásával és a „vadkapitalista” viszonyok bevezetésével zseniálisan használta ki ezt az adottságot. A kilencvenes évek elején a „nagy ugrást” Lengyelországban javarészt a hazai kis- és középtőke hajtotta végre (és fölözte le), a multik később csak az „áment” mondták ki a gazdasági szerkezetváltásra. Az „ámen” persze fontos volt. A multik pazar beszállítói megrendelésekkel javították a szerencsésebb lengyel kis- és középvállalkozások pozí-cióit, de gazdaságpolitikailag ezek a megrendelések már csak a habot nyomták a kakaó tetejére. A kilencvenes évek első feléből hozott örökségképpen a lengyel tőke jelentős részben hazai piacra, illetve volt szovjet piacokra (Ukrajna, Litvánia, Oroszország) állít elő késztermékeket.Ezzel a tulajdoni szerkezettel sok a baj. Az orosz válság például jobban megrázta a lengyel gazdaságot, mint a szinte teljesen nyugati kötődésű magyart. A kis- és a középvállalkozók nagyon erős lobbiként követelik az integrációs folyamatban lebontásra ítéltetett védővámok megtartását (sőt viszszaállítását) más országok – így az EU – támogatott exportjával szemben. E kistulajdonosok nem fennkölt eszmék vagy geopolitikai megfontolások alapján kívánnak az EU polgárai lenni, hanem akkor és csak akkor lelkesednek az összeurópai jövőért, ha ugyanolyan támogatásokat élvezhetnek, mint nyugati kollégáik – amit pedig az EU sokall. Egy dolog viszont biztos: ha a multik egy „katasztrófa-forgatókönyv” esetén véletlenül kivonulnának Lengyelországból (ami egyébként nem valószínű), az nagyon kellemetlenül érintené, de nem söpörné el a lengyel gazdaságot.A hazai kis- és középtőke jelentős részesedése a gazdasági sikerből hazai korlátokat jelent a lengyel külpolitika számára. Ugyanakkor a biztonság, ami ezzel a tőkeszerkezettel jár, jelentősen növeli Lengyelország mozgásterét. Éppen ezért a „nemzeti érdek” Lengyelországban „véres valóság”, amelyet a varsói politikusok nem elvont hazafiasságból, hanem saját jól felfogott érdekükben képviselnek, s amelylyel a külföldi partnerek is kénytelenek számolni.Az ország méretén és gazdasági helyzetén kívül Varsó még a szomszédsági kapcsolatokhoz fűz nagyon sok reményt. Persze a lengyel külpolitika „boszorkánykonyháin” sem tagadják, hogy vannak a szomszédsági politikának Achilles-sarkai. Lengyelország például – a volt Kelet-Poroszország területén – közvetlenül határos Oroszországgal, amellyel ugyan a kapcsolatai nem roszszak, de – legalábbis – ingatagok. Ennél is kényelmetlenebb szomszéd Lukasenko Fehéroroszországa, amellyel a politikai rendszerek különbsége miatt igen hűvös Varsó viszonya. Igaz, amenynyire népszerűtlen Lengyelország a minszki döntéshozók körében, annyira népszerű a fehérorosz társadalom széles rétegei szemében, amelyek számára a fekete és szürke gazdasági kapcsolatok Lengyelországgal a mindennapi megélhetést biztosítják.Ettől a két országtól eltekintve azonban a többi szomszéd mind fontos partnerként tekint Lengyelországra. S ez nagy szó, mert hagyományosan sem Litvániával, sem Ukrajnával, sem Németországgal nem volt harmonikus a lengyelek viszonya. Sőt éppen ezeket a kapcsolatokat terhelték jelentős mértékben határproblémák és kisebbségi feszültségek.Az egykori „első számú közellenség”, Németország ma az EU-n belül sokkal engedékenyebb a lengyel törekvések irányában, mint az egykori „hűtlen pártfogók”, Franciaország és Anglia. A kisebbségi kérdésben nem történt ugyan látványos kiegyezés a két ország között, de míg Németország rendkívül visszafogottan viselkedett a lengyel kisebbségpolitika kritizálásában, addig Lengyel-országban a kisebbségi jogalkotás minden korábbit felülmúlóan kedvező lehetőségeket biztosított a kisebbségeknek – köztük a legnagyobbnak, a németeknek. Litvánia, amellyel a két háború között olyan feszült volt a viszony, hogy még a távíróvonalakat és a vasúti síneket is felszedték a két ország között, ma Lengyelország sikereire építi saját integrációs stratégiáját, teljesen biztosra véve, hogy a lengyelek a jövőben is, akárcsak ma, tűzbe teszik a kezüket az ő előrejutásukért.A lengyel–ukrán stratégiai partnerségről, amelynek „kültagja” (és szponzora) az Egyesült Államok, gyakran úgy beszélnek Nyugaton, mint a térség egyik legfontosabb biztonsági garanciájáról. S igaz, hogy az – egyébként elég gyenge – ukrán nemzettudat annak idején elsősorban a lengyelekkel szemben fogalmazódott meg, és ennek (főként Nyugat-Ukrajnában) ma is élénk a hagyománya, a legújabb közvélemény-kutatások szerint Ukrajnában ma már Lengyelország a legnépszerűbb külföldi állam. S végül, de nem utolsósorban, amióta Klaus és Meciar napja leáldozott, a két déli szomszéddal is sikerült új viszonyt kialakítani, amely számára különösen fontos távlatokat biztosít a visegrádi együttműködés.Persze „könnyű a lengyeleknek”, hiszen a kisebbségi kérdés – akár a határon túli lengyelekről, akár a lengyelországi kisebbségekről van szó – még abszolút számokban sem, arányaiban pedig pláne nem jelent akkora terhet Lengyelországnak, mint amekkorát nekünk nyolcvan évvel ezelőtt a vállunkra tettek Trianonban. Mint ahogy az ország mérete és gazdasági adottságai szempontjából is jelentősek az eltérések országaink között. A reális helyzetértékeléshez érdemes tudatosítani az ilyen különbségeket – még egy olyan ország esetében is, amelyik Magyarországhoz hasonlóan a térség legszerencsésebbjei közé tartozik.A szerző külpolitikai szakértő