Egy új generáció szellemi tévelygései

A Népszabadság július 13-i számában az SZDSZ Új Generációjának két tagja Leszámolás a Szent Korona-tannal címen diadalittasan, végső győzelemként számol be arról a kudarcról, amelyet az Alkotmánybíróság nemrég befejeződött eljárásában szenvedtek el az általuk két ponton megtámadott koronatörvény alkotmányossági vizsgálata során. Olvastán az embernek óhatatlanul az egykori Wehrmacht-vezetés győzelmi tirádái jutnak eszébe a rugalmas elszakadásról.Nézzük tehát, mi is ez a végső leszámolás, amellyel az érvelésükből kikövetkeztethetően vélhetőleg szélsőbalos buzgó ifjaknak sikerült a múltat végképp eltörölniük. Egyik kifogásuk az volt, hogy lévén a korona ábrázolása az alkotmány szerint a címer része, ezért magára a koronára vonatkozó szabályozásnak is alkotmányszintű, kétharmados törvényben kellett volna megjelennie. Az Alkotmánybíróság a szabályosan benyújtott indítványok esetében nem tagadhatja meg az eljárást, így kénytelen volt felvállalni az alsó tagozatos elemi iskolai képzés feladatát akkor, amikor a kifogásokat elutasító határozatában elmagyarázta az ábrázolás és az ábrázolt tárgy közti cseppet sem elhanyagolható különbséget.Másik, nem kevésbé épületes indokuk, hogy a koronáról gondoskodni hivatott Szent Korona Testület elnöki tisztsége a köztársaság elnökére rótt miniszteri vagy miniszterelnöki ellenjegyzéshez nem kötött hatáskört, amely valójában burkolt alkotmánymódosítást jelent. Eme – ismerjük el: immár fajsúlyosabb – kifogásuk alapja, hogy az emléktörvény szerint a Szent Korona Testület üléseit az elnök hívja össze, és a döntéshozatalban szavazatával maga is részt vesz. Az Alkotmánybíróság is egy fokkal magasabb szintre emelte tehát oktató tevékenységét, rámutatván a politikai felelősséget igénylő döntéshozatal és a közjogi, politikai jelentőséggel nem bíró elhatározások közötti, ugyancsak feltűnő különbségekre. Ennek során az indokolásban megfogalmazott egy félmondatot: a Szent Korona mint tárgy közjogi funkcióval nem bír. Nos, az Új Generáció tagjai ebből vonták le következtetésüket: a köztársasági alkotmány legyőzte a Szent Korona-tant. Igaz, a Szent Korona állameszméje és az ebből eredő közjogi tan egyáltalán nem volt az eljárás tárgya, a határozat ezzel kapcsolatos kérdésekre jóformán ki sem tér. A „mint tárgy” megfogalmazás tehát nem véletlenül került a határozatba, ámde ez az apróság őket egyáltalán nem zavarja. Hogy a koronának tárgykénti mivoltában csak monarchikus államforma esetén, beavató koronaként van közjogi funkciója, a Szent Korona állameszméjének és közjogi tanának a korona által szimbolizált értékei viszont köztársasági államforma esetén is hagyományként élhetnek tovább, ez számukra felfoghatatlan.Érveik közt felsorolják a Litván György által ugyancsak a Népszabadságban pár hónappal ezelőtt ismét felhozott primitív és vulgáris marxista dogmákat „a Horthy-rendszer ideológiai alapját jelentő félfeudális és monarchikus tradícióról”; belekeverve a Szent Korona által szerintük megtestesített törvények feletti misztikus entitást, amely tagadja az állam semlegességének elvét, a kulturális és etnikai sokszínűséget, a hatalmi ágak következetes szétválasztását, a jogegyenlőséget, következésképp magát a jogállamiságot. A kognitivitás ilyen szintjét észlelve nehéz lenne elmagyarázni eme Új Generációnak, hogy a történelem folyamán és élő közjogi hagyományainkban mit jelentett az abszolutizmussal, az uralkodói önkénnyel és a külső hódító szándékkal szemben a főhatalom duális szerkezetére épülő, a népfelség etnikai hovatartozástól független elvének alap-jait Európában alkotmányos erővel elsőként alkalmazó közjogi tan.Nyilván nem értik azt sem, hogy a korabeli törvények többségétől eltérően miért az „országlakók” (regnicola) szót, s nem a rendek, nemesek, vagy épp a nemzet kifejezést használja itt a jogalkotó. Bizonyára képtelenek feldolgozni azt is, hogy az eredetében is közjogi bázisú magyar államszervezetben kizárólagosan soha nem érvényesült a római magánjog alapján kialakult és a királyi főtulajdonra mint legitimáló tényezőre alapozott feudalizmus (noha ezt hazudta a marxista történetírás), jóllehet egyesfeudális elemek az adott kornak megfelelően átmenetileg beépültek a közjogi struktúrába. És valószínűleg fogalmuk sincs arról, hogy az 1848-as törvénykezés – amelyet ők tévesen „élő köztársasági hagyományként” tartanak számon – a kiegyezés révén a Szent Korona állameszméjének szerves részévé, újabb értékévé vált, éppen ezzel bizonyítva, hogy a közjogi tan integráló készsége révén (vagy talán mert mindig is magában hordozta az ehhez szükséges értékeket) képes folyamatosan megfelelni a változó korok újabb és újabb kérdéseire.Az úgynevezett „köztársa-sági hagyományok” esetében azonban egy pillanatra meg kell állnunk. Az új generációsok a jelenkort illetően harmadik köztársaságról szólnak, s utalnak az általuk elsőként számon tartottra, az 1848-as első felelős kormány hivatalba lépésére. Nos, ez már annyira egetverő, hogy valóban kétségünk támadhat általános iskolai bizonyítványuk „felsőbb osztályba léphet” bejegyzésének hitelességében. Mert a negyvennyolcas törvényeket – mint tudjuk – a király szentesítette, a miniszterelnököt az uralkodó bízta meg kormányalakítással, s még a trónfosztás, a Függetlenségi Nyilatkozat sem érintette a rákövetkező évben az államformát. 1848 tehát nem teremtett köztársasági hagyományt, annak ellenére sem, hogy a követelések között felvetődött a respublica igénye.A kvázi köztársaságra utaló hamisítást az apologetikus történetírás találta ki (figyelmen kívül hagyva az alkotmányos monarchiák létét), hogy a magyarság számára nélkülözhetetlen hagyományt valamilyen módon összhangba hozza az eszmeiségében homlokegyenest ellentétes, a népfelség elvét tagadó elnyomó hatalom (a proletárdiktatúra) ideológiájával. Valójában a magyar történelemben a respublica hagyományairól egyáltalán nem beszélhetünk. Az 1918-ban kikiáltott köztársaság is folytonos legitimációs hiányokkal küzdött: kikiáltása (Károlyi esküszegése révén) valójában egy szűk kör politikai puccsa volt, a Nemzeti Tanács választói felhatalmazás nélkül működött, kormánya nem élvezte a lakosság bizalmát, nem is tudta megszüntetni az országos káoszt, zendülést. Az 1946. I. törvény sem szólt az államformáról, csupán a köztársasági elnöki tisztséget iktatta be egy teljesen széthullott, a megszállás miatt szuverenitással sem rendelkező közjogi szervezetbe. Ennek anakronizmusára még a törvényt előterjesztő Sulyok Dezső is kitért parlamenti vezérszónoklatában. Az 1949. évi XX. törvény pedig 1990-es gyökeres megváltoztatásáig végképp nem volt alkalmas hagyományteremtésre.Machiavelli Róma görögországi hódításainak példáján állapítja meg: „…ahol azonban a fejedelmi családnak még az emléke is kiveszett, ott a nép elismerte a rómaiak uralmát.” Történelmünkben a Habsburgok trónra lépése óta a Szent Korona állameszméje ellen e tétel alapján indított támadások kivétel nélkül hódító érdekeket szolgáltak, a magyar államiság és szuverenitás ellen irányultak. Nincs másként e szánalmas és nevetségesen csúfos véget ért kísérlet esetében sem. Mert leplezetlen célja, hogy érvénytelenné nyilvánítsa az állammá szerveződött közösség létezésének folyamatosságán alapuló történelmi legitimációt. Eleve sikertelenségre kárhoztatott próbálkozás szembeállítani egy önmagát is ideiglenesnek nyilvánító alkotmányt egy sok évszázados és az idők próbáját kiálló közjogi tannal. Kivált, ha ez az alkotmány módosításai révén részben éppen abból az eszméből merít.