Harmadik út, második menet

A Népszabadság Fórum rovatában a harmadik út kap-csán(?), ürügyén(?) nagyon sajátos vita folyt, melyet sokkal találóbb szellemi pankrációnak nevezni. E pankrációt a rovatvezető a kirobbantók válaszával lezártnak nyilvánította. E sorok írója azonban úgy gondolja, hogy pankráció helyett végigvitt vitákra van szükség, ezért fontosnak tartja, hogy e cikke napvilágot lásson, így kereste meg a Magyar Nemzetet.Azt, hogy Aiszkhülosz, Szophoklész vagy Euripidész tragédiáiban a szereplők sorsának fonalát miként fonják a párkák, az athéni polgárok gyermekkoruktól ismerték. A tragédiák a görög mitológia történeteit állították színpadra, s e történetek ismerete az általános műveltség része volt. Színházba azért jártak, hogy az ismert történet szereplőinek értelmi és érzelmi motivációit megismerjék. Divatos szóval: ebben volt mozgástér. A történet örök, csak a tragédiaírók különböznek, no meg az őket formáló kor. Nagyon hasonló a helyzet a harmadik út kapcsán hazánkban folyó pankrációban: az értelmi és érzelmi motivációk az igazán érdekesek, a lassan örök téma sokkal kevésbé. Szándékosan nem vitát mondok; a vita minőség: pontosan meghatározott tárgy körül érvek csapnak össze, a vitázók nyilvánvalóvá teszik, miben értenek egyet és miben (és miért) nem. A közönség pontoz, s azt nyilvánítja győztesnek, akinek az érveit súlyosabbnak ítéli. A vita boksz, s vannak szabályok. Például az, hogy övön aluli ütésért s fülleharapásért (a la Tyson) leléptetés jár. A pankrációban viszont az a szabály, hogy nincs szabály.Kezdjük az elején. Szalai Erzsébet társadalomkutató, a legmagasabb tudományos fokozat birtokosa a vele készült Népszabadság-interjúban a társadalom kettészakadásáról és a szolidaritás esélyeiről beszél (április 29.). Szűk egy hónap múlva Bonifert Mária és Inotai András Van-e harmadik út? címmel cikket tesz közzé (május 26.), nem elhangzott állításokkal szállva vitába, hanem az említett interjút ürügyül használva, amit bizonyít az interjú tévesen idézett dátuma is. El nem hangzik a „harmadik út”, még kevésbé a „van-e”? Nem csak én mondtam (június 5.); a pankrációba beszálló Köves András és Szamuely László szerint a szerzőpáros „egy fantom Szalaival vitatkozik: különféle sületlenségeket adnak a szájába... Bárki, aki elolvassa, meggyőződhet, hogy mindebből egy szó sem található Szalai Erzsébet interjújában” (június 14.).De miért harmadik út? Mert a magyar szellemi élet utóbbi fél évszázadának domináns csoportjai, bár változzanak, változatlanul a „harmadik utas” bélyegét sütik ellenfeleikre. Van hát mitől félni. Még Kornai János is fontosnak tartja, hogy elébe menjen e vádnak: egészségügyről szóló könyvében két szélsőségesen egyoldalú álláspont között középen állónak és egy olyan nemzetközi áramlathoz tartozónak határozza meg magát, mely „nem talált önmaga számára a saját világnéze-tét jellemző elnevezést. Az irányzat két lábbal áll a kapitalizmus talaján, s nem keres harmadik utat. Ám azt kívánja, nemcsak óhajokkal, hanem alkalmas intézmények kiépítésével, hogy a kapitalizmusnak ne csak emberi arca, de emberi szíve és értelme is legyen.”A harmadik út alatt már sok mindent értettek, jelentette az önmagukat együttesen alterna-tíva nélkülinek mondó, de egymást kölcsönösen kizáró alternatívák mellett mégiscsak létező alternatíva lehetőségét. Nem csak a fasizmus és a kommunizmus, a totális diktatúrák (a nemzeti és nemzetközi szocializmusok) és a szociálisan érzéketlen polgári demokráciák, a kapitalizmus és a kommunizmus között választhatunk: a két út mellett végül aharmadik lett a történelmi „mainstream”, amelyet jóléti államnak vagy szociális piacgazdaságnak neveznek. Minden ellenkező híreszteléssel szemben köszönik, jól vannak, bár némi fazonírozásra szorulnak, de hát mi nem? Magyarországon kívül közröhej tárgya lenne ez a stigmatizáció: Anthony Giddens, a hatalmon lévő angol Munkáspárt egyik fő ideológusa nem átallott A harmadik út – A szociáldemokrácia megújulása címmel (magyarul is olvasható) könyvet írni. Az ő harmadik útja a klasszikus szociáldemokrácián és napjaink neoliberalizmusán való túllépés programja.Szalai e pankrációba keveredve unja magát (június 5.), most harmadik utas, de az imperializmus szálláscsinálójaként is az volt. Lányi András a harmadik út védelmére kell, amelyről e sorok írójával egyetértőleg állítja, hogy az a jóléti állam (június 14.), míg Köves és Szamuely arra kérdez rá, tulajdonképpen miért harmadik? E sorok íróját Bonifert és Inotai írása döbbentette rá, hogy egy évtized elegendő volt a történelem végétől a negatív utópiák ismételt aktualitásáig eljutni, s Orwell 1984-ének újraolvasására érzett késztetést. A globális tőke, akárcsak a Nagy Testvér Óceániája, eddig ismeretlen kiterjedésű és eredményességű agymosó gépezetet működtet – egyetértek Szalaival, napi tapasztalatom, még közgazdasági szakirodalmat olvasva is. Lányi Andrással például elhitethették, hogy a jóléti államon azért lépett túl a „fejlődés” végérvényesen, „mert a központi újraelosztásra bízott szociális gondoskodás költségeit a növekedés és a verseny abszolút célszerűségének kiszolgáltatott piacgazdaság többé nem viseli el”. Ez nem felel meg a valóságnak; a közgazdaságtan tekintélyével felvértezett osztályharcos érvről van szó. Az osztályharcot az elit vívja a társadalom többségétől való elkülönülés jogáért.Mivel a nyilvános feljelentések ismét divatba jöttek, erről szól a harmadik utasozás, vissza kell utasítanom azt a szemléletet, amely szerint vannak egyenlőbbek, akiknek szabad pankrátornak lenni, míg aki tiltakozni mer, attól megkívántatik a boksz szabályainak betartása. A tisztességen akkor esne csorba, ha túllépnénk a jogos önvédelem szintjét, s átvennénk az innovátor szerepét. Aki egész szakmai csoportokat (momentán a társadalom állapotával hivatásszerűen foglalkozók) próbál stigmatizálni, tapasztaljon hasonlót a saját bőrén. Ha Köves és Szamuely vette volna a fáradságot szövegem pontos olvasására, nem rontotta volna el okos írását a rám pazarolt néhány sorral.A személyes érintettség okán szólnom kell Bonifert és Inotai válaszáról (június 28.). Nem állítottam, hogy „a multik egyszerűen csak kizsákmányolnak bennünket, aztán hipp-hopp kiviszik a hasznot”, ez a pankrátor övön aluli ütése. Azt viszont állítottam, hogy multik telephelyének lenni kevés a felzárkózáshoz, az legfeljebb az elvárható minimum (Bulgáriában és Macedóniában viszont teljesítmény lenne). Hollandia és Belgium a szerzők állításával ellentétben nem a „telephelyként kezdtem, de felzárkóztam” példája, Portugáliáé és Írországé talán. Az utóbbiakról vannak ismereteim, többek között az Inotai András vezette Világgazdasági Kutatóintézetben készült tanulmányokból. Azokból kiderül, hogy az íreknek derogál csupán telephelynek lenni, s komoly intézményrendszert működtetnek és komoly pénzeket költenek a fejlődés szervesítésére, hazai kis- és középvállalkozásaik megerősítésére. A „derogál” negatív értéktartalmú szó itt kölcsönvétel, a szerzők azok lejáratásának szándékával használják, akik úgy gondolják, Magyarország nem elégedhet meg azzal, hogy pusztán multik telephelye. (Elképzelhetetlennek tartom, hogy Inotai András, a legfelkészültebb magyar integrációs szakértők egyike ne tudjon a hazai tulajdonú kis- és középvállalkozások fejlesztése érdekében a kormányra nehezedő brüsszeli nyomásról, melynek Michael Lake budapesti EU-nagykövet még interjúiban is hangot adott. Ennek érdekében a Horn-kormánynak csupán egyjogi ügyetlensége miatt nem működő kockázatitőke-törvényre tellett, aminél a Széchenyi-terv mégiscsak ígéretesebbnek tűnik.) Állítottam viszont, hogy „nem integrálódtunk a fejlett világba” saját jogon, integrálódásunk a multik modernizációs szigetei okán csak mint gazdaságföldrajzi tér értelmezhető. Ezért nem perdöntő az Economist statisztikai elemzésére hivatkozni (melynek alapján hazánk, az írekkel azonos mértékben, 70 százalékban integrálódott a világgazdaságba, míg a csehek és szlovénok csupán 20-30 százalékban; valóban automatikusan jobb-e a nagyobb szám?), amely a gazdaságot gazdaságföldrajzi térként veszi számba, míg az én integráltságfogalmam a tulajdon mozzanatát sokkal fontosabbnak tartja a telephelynél (tehát nem komprádor jellegű).Bonifert és Inotai azért intoleránsak a kritikai értelmiséggel szemben, mert – szerintük – az túlhangsúlyozza a negatívumokat, tagadja az eredményeket, ami ellentétes a nemzet érdekeivel, mivel a „stagnáló gazdaságról, a folyamatosan szegényedő, lecsúszó társadalomról sulykolt kép tálcán kínálja az érveket a bővítésről ódzkodó nyugat-európai országok számára”. A szerzőknél hazánkban kevesen tudják jobban, hogy EU-felvételünk politikai és nem gazdasági döntés lesz, s e döntés meghozatalától ódzkodóknak nem gond ehhez érveket találni. A legfontosabb feladat a felkészülés a fokozódó versenyre – mondják. Mivel a gazdaság hoszszú távú kilátásait elsősorban olyan kérdések határozzák meg, mint: van-e olyan oktatási rendszerünk, amely újratermeli, s olyan egészségügyi rendszerünk, amely fenntartja a növekedés alapját képező emberi erőforrást, a versenyre való felkészülés terepe az oktatás és az egészségügy. Írország közforrásból oktatásra GDP-jének 6,5 százalékát, egészségügyre 11,5 százalékát költi, míg az EU átlaga 5,3, illetve 7,5 százalék. E két szám nálunk 4,8, illetve 4,5 százalék. Az írek tudásalapú társadalom építésével készülnek a tudásalapú gazdaságra, amely – mint a szerzőpáros nagyon helyesen megállapítja – növeli az olyan tőkeszegény ország felzárkózási esélyeit, mint hazánk, s amely talán még egy darabig nevezhető „szellemi kapacitásokkal bőven ellátottnak”, de ez egyre inkább nacionalista hencegéssé válik annak ellenére, hogy tíz év alatt megháromszorozódott az egyetemeken, főiskolákon tanulók száma. Az arány nemzetközi összehasonlításban még mindig nagyon alacsony. Mindennek ellenére pénzügyi kormányzatunk szinte megvetően szól az EU-ról, amelynek, hogy velünk szembeni hátrányát ledolgozza, keserves erőfeszítéseket kell tennie oktatási és egészségügyi kiadásai lefaragására. Ezenközben nekünk is vannak teendőink, félreérthetetlen a célzás: nekünk Görögország 2,2 százalékos, illetve 3,2 százalékos szintjére kell süllyednünk.Ki merem mondani, hogy a magyar EU-csatlakozás és a világgazdaság kihívásaihoz való alkalmazkodás kerékkötője az ország gazdaság(politika)i elitje (illetve ennek gondolkodása), s annak különösen az a frakciója – bárcsak tévednék! –, melyhez a szerzők tartoznak. A vesztesek modern „géprombolókká” válása, melyet a szerzők Magyarországra leselkedő komoly veszélynek tekintenek, úgy kerülhető el, ha számukat – humán tőkéjük felértékelésével – a lehető legalacsonyabbra csökkentjük. Mindannyian jobban járnánk, ha bűnbakképzés helyett Bonifert Mária és Inotai András ennek érdekében vetné latba szakmai tekintélyét és befolyását. S azzal is jobban járnánk, ha a pankrátorkodás helyett a bokszot választanák.A szerző szociológus-közgazdász