A franciaországi hadjárat befejezése után egy ideig már csak a tengeren és a levegőben folytak harcok Nagy-Britannia és Németország között.E sorsdöntő, s a világ története számára vészterhes hónapok lényegében két nagyhatalmú vezető személyiség, Sir Winston Churchill brit miniszterelnök és Adolf Hitler német kancellár szellemi párbaját hozták. Érdekes megjegyeznünk, hogy 1940. május tizedike mindkét államférfi számára sorsdöntő napnak bizonyult: Churchillt a túlságosan engedékeny és beteges Neville Chamberlain helyébe miniszterelnökké nevezte ki VI. György király; Hitler pedig ugyanaznap indította élete legsikeresebb katonai akcióját, a Franciaország legyőzéséhez vezető „Sarlócsapás” (Sichelschnitt) hadműveletet. Akkor, a harcok pillanatnyi szünetében mindkettőjüknek módjában állt megtervezni a jövőt.Kettőjük közül Churchill helyzete volt a súlyosabb. Nem kísérte osztatlan bizalom a működését, a konzervatív többség inkább a jobb modorú, kompromisszumra jobban hajló Lord Halifax külügyminisztert látta volna szívesebben a miniszterelnöki székben, viszont nem élvezte a Munkáspárt támogatását. Halifax Churchillnél világosabban látta Franciaország közeli összeomlását, és Mussolini közvetítésével tárgyalásokat sürgetett Hitlerrel. Május utolsó napjaiban Churchill pozíciója borotvaélen táncolt, s csak a Brit Expedíciós Hadsereg csodával határos átmentése szilárdította meg helyzetét. Ekkor már mind a kormány, mind a közvélemény többsége mellé állt, s a Hitlerrel való kiegyezés egyszer s mindenkorra lekerült a napirendről.Anglia válsága azonban még távolról sem múlt el. „Visszavonulással nem lehet háborút nyerni” – ezt maga Churchill is belátta, de egyelőre semmit sem tehetett a német áradat megállítására. A brit hadsereg szánalmasan gyenge volt ezekben a hónapokban. Sikerült ugyan 338 ezer katonát átmenteniük a csatornán, ám valamennyi nehézfegyverzetet hátra kellett hagyni. Alig két gyenge hadosztálynyi harckocsi maradt, s hiába jelentkeztek tízezerszámra a Nemzetőrség (Home Guard) újonnan felállított alakulataiba, kétségesnek látszott, hogy a brit hadsereg meg tudja védeni országát, ha a német csapatok partra szállnának. A reményt a hadiflotta és a légierő jelentette az angoloknak, bár azt is meg kell jegyeznünk, hogy a brit hadiflotta jelentős része vagy a Luftwaffe hatósugarán kívül eső Skóciában várt bevetésre, vagy a brit konvojokat védte a német felszíni és víz alatti erők, valamint a Luftwaffe támadásaitól. A csatorna térségében leginkább csak rombolók vagy még kisebb hajók tartózkodtak.Churchill nem titkolta a helyzet súlyosságát honfitársai elől. Már bemutatkozó beszédében kijelentette: „Nem ígérhetek mást, csak vért, küszködést, könnyeket és verítéket.” Később is őszinte maradt népéhez, legfeljebb a hadititkokat nem verte nagydobra.Churchill első lépésként egy etikusnak egyáltalán nem mondható ak-ciót választott: július 3-án a Somerville admirális vezette brit flotta megtámadta és szétverte Mers-el Kebir kikötőjében egykori szövetségese, Franciaország flottájának nagy részét. Többek között két francia csatahajó merült a hullámsírba, és 1250 francia tengerész is életét vesztette. Churchill semmi áron nem akarta, hogy a francia hajóhad német kézre jusson. A harmadik és legsúlyosabb problémát a szövetségesek jelentették. Csak két ország: az USA és a Szovjetunió jöhetett számításba, ám egyikük megnyerése sem ígérkezett könnyű feladatnak. Churchill és Roosevelt amerikai elnök legendás barátsága és harmonikus együttműködése még nem alakult ki, nem ismerték egymást, az amerikai elnök még nem bízott a kalandornak tartott brit miniszterelnökben. A jó viszony kialakulását Joe Kennedy – a későbbi elnök apja, meggyőződéses elszigetelődéspárti, Churchillel szemben ellenséges érzelmű, az USA londoni nagykövete, aki állandóan pesszimista üzeneteket küldött Washingtonba – ugyancsak nehezítette. Az is súlyosbította a nácizmust Churchillhez hasonlóan megvető elnök helyzetét, hogy az amerikai történelemben egyedülálló harmadszori megválasztására készülődvén Anglia nyílt támogatásával nem akarta elriasztani a közömbös vagy elszigetelődéspárti választók tömegeit, akiknek gyakran megígérte, hogy az USA-t távol tartja az európai háborútól.Amikor felmerült, hogy Anglia esetleges lerohanása után a kormány Kanadából folytatja a harcot, Roosevelt elnök első reakciója az volt, hogy az angol flottát amerikai védnökség alá kellene helyezni. A közeledés első jelentős lépését a „romboló” üzlet képezte. A Demokrata Párt harmadszor is Rooseveltet jelölte az elnöki posztra, így helyzete megerősödött. Bátrabban küldött „a demokrácia arzenáljaként” fegyvereket Angliának, és hosszas tárgyalás után szeptember 2-án aláírták a „romboló egyezményt”, amely több nyugati brit támaszpont 99 évre történő átengedése fejében 50 régi amerikai rombolót adott Angliának.A nyugati fronton aratott elsöprő siker magát a Führert is készületlenül érte. Még nem volt tisztában azzal, hogy az Angol Expedíciós Hadsereg megmenekülésével, a szinte védtelen brit szigetország megtámadásának elodázásával elvesztette az esélyt a háború gyors és sikeres befejezésére. Anglia teljes megsemmisítése nem szerepelt terveiben: úgy vélte, a franciaországi német sikerek a brit birodalmat is békére kényszerítik. Nem számolt az angol nép és főleg Churchill elszánt bátorságával. Utóbbit hamarosan legfőbb ellenségének tekintette, és beszédeiben sűrűn gyalázta.Rádöbbenve arra, hogy Anglia nem hajlandó behódolni, 1940. június 30-án Hitler utasítására Alfred Jodl altábornagy, a Véderő Főparancsnokságának (OKW) hadműveleti főnöke elkészítette az első vázlatot Nagy-Britannia meghódításáról, amelyet még számos tervezet és utasítás követett. A flotta vezérkara óvott a partraszállástól, a hadsereg pedig a légierő és a haditengerészet sikerétől tette függővé az akciót, míg a Luftwaffe teljhatalmú ura, Hermann Göring szerint repülői egyedül is megoldják a problémát. Hitler, akinek különösebb kedve nem volt Anglia ellen nyílt offenzívába kezdeni, végül is elfogadta Göring álláspontját.Mielőtt azonban az Oroszlánfóka-hadművelet (ez volt az Anglia elleni támadás fedőneve) megkezdődött volna, Hitler utolsó nagy „békebeszédre” szánta el magát. Július 19-én utoljára ajánlotta fel a britek számára a megegyezéses békét. Haragját Churchillre, engesztelhetetlen ellenségére zúdította: „Churchill úr, elhiheti nekem, hogy emiatt pusztul el egy nagy világbirodalom.” Churchill és az angol nép nagy többsége azonban jól látta: ha engednek Hitlernek, az európai civilizáció jövője forog kockán, ezért elutasították Hitler – kissé rekedt – szirénhangjait.A Führernek azonban Anglia ilyen vagy olyan legyőzése mellett még számos terv fordult meg a fejében. A győzelemhez három út vezethetett: direkt légi, majd szárazföldi támadás a szigetország ellen, korlátlan tengeralattjáró-háború, a földközi-tengeri angol támaszpon-tok: Gibraltár, Málta, Alexandria elfoglalása. Ma már láthatjuk, hogy ekkor már egyik sem ígért döntő győzelmet: a tengeralattjárók száma a százat sem érte el, a Földközi-tenger elvesztése csak súlyos, de korántsem halálos csapást mért volna a birodalomra, az angliai csatában később elszenvedett vereség pedig önmagáért beszél.Még meg sem született az Oroszlánfóka megindítására július 16-án kiadott 16. számú utasítás, Hitler még merészebb és még inkább végzetes tervet érlelt agyában. Ő is felismerte, hogy Angliának szövetségesekre van szüksége, s e potenciális szövetségesek egyike, a Szovjetunió ellen kívánta fordítani a hatalmas német hadigépezetet. Amerikához ugyanis nem tudott hozzáférni, s egyébként is bízott abban, hogy az elszigetelődés jelentékeny erői visszatartják Rooseveltet a Németország elleni nyílt háborútól. A Szovjetuniót ezzel szemben könnyű prédának tartotta: a harmincas évek nagy tisztogatási hulláma lefejezte a szovjet katonai vezetést, és a finn háború kudarcai azt a téves elképzelést sugallták, hogy a Szovjetunió agyaglábú koloszszus, mely az első nagyobb próbatételre összeomlik.Hitler tehát három elképzelés között őrlődött: folytassa-e Anglia elleni erőfeszítéseit és forduljon Gibraltár, Málta vagy a líbiai olasz haderő megsegítésével a mediterráneum felé, vagy támadja meg Anglia egyetlen potenciális kontinentális szövetségesét, a Szovjetuniót. Nem tudott dönteni: fél szívvel az angliai csatát támogatta, bár a partraszállás időpontját egyre halasztgatta. A döntés július31-én született meg: megbízást adott a Szovjetunió elleni villámháború megtervezésére, s ugyanekkor folytatta az Anglia elleni egyelőre még légi és tengeri hadműveleteket. A fél-megoldások ezúttal sem hoztak sikert: Hitler diadalma teljében, hatalma csúcspontján megtette az első lépéseket az „ezerévesnek” szánt birodalom végromlása felé.
origo.hu
A következő napok időjárása: jön a nagy fordulat
