Hazánkban pillanatnyilag nem létezik baloldal...

Szalai Erzsébet levelét megírta. (Tarsis vagy Ninive. ÉS, április 14.) Ez ügydöntő mozzanat volt. Korábban még tapintattal viseltetett volt barátai – az egykori demokratikus ellenzék és eszmetársai – iránt: terjedelmes cikkében ennek már nyoma sincs. Ebben szemére lobbantotta Kis Jánosnak, Lengyel Lászlónak (stb.), hogy ők, akik valaha még „a kapitalista demokráciával szemben is alternatívát képviseltek”, milyen hamar és könnyedén szakítottak szerintem akár „harmadik utasnak” is nevezhető nézeteikkel, s lettek a kíméletlen neoliberális gazdaságpolitika meg a globalizáció hazai térhódításának aggálytalan kiszolgálói, protagonistái.„Mint azt több írásomban kifejtettem, a nyolcvanas évek reformértelmiségének a kor logikájából adódóan (a Szeta elkötelezettjeit kivéve) nem volt személyes kapcsolata, személyes elköteleződése az alul lévő társadalom tagjaival, szocalizációjukból hiányzik a kirekesztettekkel való azonosulás képességének kialakulása. Ezzel szemben szoros és intenzív kapcsolatot tudtak kialakítani a hatalom reformszárnyával – a késő kádári technokráciával –, és így az igazodási vágy, az erő iránti vonzódás belső tulajdonságukká vált” – írja.Behódoló cinizmusTalán a legtanulságosabb az, amit Lengyeltől idéz: „Magyarország ebben a váltásban arra kényszerült, hogy teljesítse a globalizált világ által előírt, az utoléréshez elengedhetetlen rendszerváltó feladatokat. Az elmúlt évtizedben Magyarország teljesítési politikát folytatott. (...) Nem teszszük fel azt a nem indokolatlan kérdést, hogy vajon célszerű és hasznos-e a globális világhoz tartozni. (...) Véleményem szerint az angolszász típusú uralkodó civilizáció számos hátrányt és problémát okoz a hozzá kapcsolódó országoknak, nemzeteknek, ám a bekapcsolódás előnyei meghaladják a hátrányokat.” Amihez Szalai hozzáteszi: „E gondolatmenetét gyakorlatilag indoklás nélkül fejezi be az egykor marxizáló, önigazgatás-hívő közíró”, majd lentebb megjegyzi: „Az erőnek való behódolás stílusa a cinizmus.”Neoliberális dogmaKéptelenség a majd’ másfél újságoldalas eszmefuttatás minden fontos gondolatát itt akárcsak utalásszerűen is érinteni, de néhánynak azért szorítsunk helyet. „Ami a magyar belső viszonyokat illeti, folyamatosan nő a jövedelmek differenciálódása, és számos kutatás (többek között Ferge Zsuzsáé és Gazsó Ferencé) szerint körülbelül az 1990-es évek közepétől az egy társadalmi rétegeket tekintve megkezdődött az induló előnyök és hátrányok generációs átörökítése. Vagyis az adott társadalomszerkezet bebetonozódása várható.” Továbbá: „Tamás Gáspár Miklós végrehajtotta azt a nemes cselekedetet, hogy a gyengébbek oldalára állva korábbi véleményét megváltoztatta, és visszatért a demokratikus ellenzék baloldali hagyományai-hoz. (Sőt, úton van afelé, hogy a kor új kihívásaira reflektálva egyik főszereplője legyen megújításuknak.)”Nos, Tamás Gáspár Miklós számos, immár követhetetlen irányváltása ismeretében Szalainak ezt a megállapítását – reményét – tanácsos erős fenntartásokkal fogadni...Szalai karakánsága nem előzmények nélküli: „A privatizációs folyamatot vezérlő neoliberális dogma nem is nagyon leplezett mögöttes ideológiája ugyanis az, hogy a magántulajdon minden körülmények között magasabb rendű az állami tulajdonnál, a privatizáció gyorsasága önmagában vett érték, és ezzel szoros összefüggésben a folyamatban nemhogy a társadalmi igazságosság elvét, de szűkebb értelemben vett morális szempontokat sem lehet és kell figyelembe venni”. (A botrány jéghegye alatt. Magyar Hírlap, 1996. december 21.)Tévedés ne essék: a szerző baloldali, ám a munkáit tanulmányozó meglepődve konstatálhatja, hogy gondolatmenete számos területen érintkezik, sőt egybevág Tellér Gyula vagy Krómer István értékítéletével, diagnózisával. Ami Szalai szakmai tisztességével magyarázható. Ez a szakmai tisztesség késztette a Tarsis vagy Ninive megírására – elhatárolódásra attól a baloldaltól, amelyről ez a véleménye: „A baloldalt – a magam értelmezése szerint – elsősorban az különbözteti meg a radikális jobboldaltól, hogy sem lehetségesnek, sem kívánatosnak nem tartja azt, hogy a nemzetállamok jelentős megerősítésével, valamiféle nemzeti bezárkózással állja útját a nemzetköziesült tőke terjeszkedésének.” Majd: „A globális kihívásra globális választ lehet, kell adni – és már meg is kezdődött a nemzetközi civil társadalom korábbiaknál aktívabb megszerveződése. (A maga heterogén módján ennek nyitánya volt a seattle-i megmozdulás.)”Hanem amíg egy tudós baloldaliként elkönyvelten morgolódik, zsörtölődik, addig nincs nagyobb kockázat: megtűri a szakma, és nem „száll rá” a hazai „szoclib” média. Mint tapasztalhatjuk, merőben más a klubtagságát demonstratíve felmondó Szalai helyzete manapság: ilyesmit nem lehet büntetlenül elkövetni – de erről majd később. (Azt, hogy hol húzódik a határ, jól mutatja Szelényi Iván és Ferge Zsuzsa tolerálása. Az elsőnek – Bibót parafrazeálva – az európai posztkommunista kisállamok nyomorúságáról, élősdi menedzserkreációjáról nyers szókimondása gyakorlatilag mintha el sem hangzott volna, hiszen ő változatlanul a szocializmus híve, mellé nemzetközi hírű tudós, és a szintén balosnak tartott derék professzornő is mondhat bármi meredeket...)Bokros híveiSzalai viszont kapott és vélhetőleg még fog is kapni hideget, meleget. A Népszabadság számára április 29-én adott interjújára május 26-án a neoliberális nehéztüzérség ütege, két nagyágyúja – Bonifert Márta és Inotai András – zúdított tüzet. (Németh György ezt a támadást, majd a rákövetkező rövid – sebtében lezárt – vitát szellemi pankrációnak nevezte a Magyar Nemzet június 8-i számában. Csekélységem a diskurzushoz – gondolom, már kezd kiderülni – csak néhány szerény észrevétellel kíván hozzájárulni.)Idáig többször szó esett a baloldalról. Itt álljunk meg kicsinyég. Ideje leszögezni, hogy baloldali gondolkodók ugyan vannak Magyarországon, de ilyen oldal egyszerűen ez idő szerint nincs. Nem létezik. Nincs a szónak mai európai – tehát angol, finn, francia, német, olasz, portugál, spanyol, svéd stb. – értelmében, amikor korántsem azonos profilú, de szocialista, szociáldemokrata pártokra gondolunk. Mert miként az Írás mondja: „Gyümölcséről ismerszik meg a fa.” Ahhoz, hogy a baloldaliként emlegetett s magát is ekként kolportáló MSZP, SZDSZ, illetve a Munkáspárt erre a minősítésre jogot formálhasson, mindháromnak – egyebek mellett – meg kell szabadulnia súlyos tehertételétől. Az első kettőnek a Bokros-csomag makacs igenlésétől, a másiknak a Kádár-kultusztól. Az MSZP végső szorultságában mindig előkapja és felmutatja a Szocinterntől kapott pedigréjét. Legyintsünk rá: tudjuk, kikkel van dolgunk. (A Kapolyi-féle MSZDP-re és a történelmi Szociáldemokrata Pártra mint súlytalan, jelentéktelen alakulatokra kár szót vesztegetni.)A szocialisták némelyike már kezdi elismerni, hogy egy-két dolgot csinálhattak volna jobban, körültekintőbben, kíméletesebben, de a „csomag” helye változatlanul a pártszentélyben van. Ennél már a Világbank mai korifeusai is tovább mentek: túlságosan gyors, radikális és fölös szociális feszültségeket generáló volt a kúra – mondják. Egyelőre az MSZP-nek és az SZDSZ-nek a „csomag” olyan legitimációs alap, mint amilyen 1956 leverése volt az MSZMP-nek.Nemcsak külföldi és hazai társadalomtudományi reflektáltságában, hanem saját valósága mindennapi fejleményeiben is egyre szembeötlőbb, hogy a világökonómia paradigmaváltás, válaszút előtt áll: meg kell akadályozni a Nagy Robbanást. Igenis új, másfajta útra van szükség, és teljességgel indifferens, hogy miként célszerű számozni.