Kaukázusi népek a németek oldalán a világháborúban

A II. világháború folyamán közel egymillió volt szovjet állampolgárt integráltak önkéntesként a német véderőbe, aminek közel negyedét a kaukázusi népek: örmények, grúzok, azeriek stb., valamint a turkesztániak tették ki. Az érdekesség kedvéért megemlítendő, hogy a Wehrmacht jórészt turkesztániakból felállított 162. gyalogos hadosztályában százas nagyságrendben harcoltak finnugor nyelvrokonaink, a marik, az udmurtok és a mordvinok. Írásomban most a 30 ezer főnyire becsült észak-kaukázusi kontingens harcait kívánom bemutatni az 1942–43-as esztendőben, amikor hadszíntérré vált a szülőföldjük. Ehhez a kontingenshez – amely az azeriek mellett német szempontból a legmegbízhatóbb volt – tartoztak többek között a csecsenek, az oszétek, az ingusok, a cserkeszek stb.1941 őszére a keleti fronton harcoló csapattisztek többsége számára világossá vált, hogy csak abban az esetben van remény a Vörös Hadsereg legyőzésére, ha a német véderő együttműködésre tudja bírni az elfoglalt területetek lakosságát, valamint az addig ejtett mintegy hárommillió hadifoglyot. A feltételek adottak voltak, hiszen a legtöbb helyen a bevonuló német és szövetséges csapatokat felszabadítókként üdvözölték, vagy legalábbis semleges kíváncsisággal fogadták. Ez többek között arra kényszerítette Sztálint, hogy a szovjet főhadiszállás 1941. november 17-i, 0428-as számú parancsában minden ezrednél elrendelje a 20-30 fős szabotázsegységek felállítását. E csoportok feladatául szabta, hogy az ellenség hátában egy 40-60 kilométer mély és 20-30 km széles sávban, zsákmányolt német egyenruhákban semmisítsék meg a településeket, ügyelve arra, hogy a mészárlásnak legyenek túlélői, akik majd szemtanúként számolhatnak be a „német” rémtettekről.A német tisztikar többsége tisztában volt vele, hogy csak világos politikai célokkal – a sztálini rémuralom, a kolhozrendszer megszüntetésével, a vallásgyakorlás szabadságának helyreállításával – lehet a megszállt területek lakosságát megnyerni. E „keleti légiók” születésnapjának 1941. október 6-át tekinthetjük: ekkor engedélyezte – Hitler határozott utasításának ellenére – a vezérkar főszállásmestere, Eduard Wagner altábornagy a három hadseregcsoport mögöttes területei parancsnokainak rendfenntartási céllal kozák lovasszázadok felállítását, az önkéntesség elvének szigorú betartásával. Ez az együttműködés azonban elképzelhetetlen volt, amennyiben a Harmadik Birodalom egyes politikai vezetői – elsődlegesen Hitler – nem szakítanak radikálisan gyarmatosító keleti politikájukkal. Ugyanakkor a keleten harcoló német hadsereg volt az egyetlen erő, amely – bizonyos határok között – hivatkozva a front szükségeleteire, nyomást gyakorolhatott a birodalom legfelső politikai vezetésére. E célok elérését megkönnyítette, hogy Hitlernek – a kaukázusi kőolajmezők birtoklásán túl – nem voltak a térségben politikai céljai.1943 nyarára sikerült elérni, hogy a toborzott segédcsapatok minden szempontból a német katonák jogállásával rendelkeztek. 1944 októberében alakult meg az úgynevezett Kaukázusi Tanács, amely a négy nemzet – az azeriek, az örmények, a grúzok és az észak-kaukázusiak – konföderációján alapuló államot tekintette céljának. A Német Birodalom 1945. március 17-én Alfred Rosenbergen, a keleti ügyek miniszterén keresztül biztosította támogatásáról a fenti törekvést. A keleti politika módosítását követelő előterjesztéseiben főként pragmatikus érveléssel találkozunk, de a háttérben erkölcsi motívumokra is enged következtetni, hogy a politikai irányváltást követelő tisztek között nagy számban találunk olyanokat, akiket az 1944. július 20-i Hitler-ellenes összeesküvésben való részvételük miatt kivégeztek. Az együttműködés német szószólói az 1941 végétől felállított keleti légiókban a később megalakuló Németországgal szövetséges államok nemzeti haderejének csíráját látták.Theodor Oberländernek, a német elhárítás főhadnagyának 1941. október 13-i előterjesztése alapján 1942 januárjában kezdődött meg a 850 kaukázusi önkéntesből az ellenség háta mögött operáló hegylakó zászlóalj felállítása. A különleges alakulat – amelybe 1942 júliusában 900 kaukázusi és német tartozott – feladatai között szerepelt az 1942-es hadműveletekben a Kaukázus legfontosabb hágóinak és az úgynevezett grúz hadiútnak a biztosítása. A német elhárítás a zászlóaljra építve nagyszabású propagandaakciót tervezett a lakosság megnyerésére és a Vörös Hadseregben szolgáló kaukázusi csapatok harci moráljának aláásására. A vállalkozás számíthatott – amint azt a hadifoglyok vallomásaiból megállapíthatták – a hegyekbe menekült csecsen és ingus harcosokra is. Október elején közel ötezer fősre becsülték a csecsen Mairbek Serpov vezette felkelőcsapatok létszámát. Hiszen 1940-ben újabb felkelés tört ki a Csecsen–Ingus Autonóm Szovjet Köztársaság területén, amelyet a Kaukázus hadszíntérré válásáig már nem sikerült elfojtani.Pedig 1941 novemberében a lázadás központja, Barcoj település lakónegyedeit a szovjet csapatok nehéztüzérséggel és légierővel rombolták le, s 1942 augusztusában a teljes 24. lövészhadosztályt vetették harcba ellenük. Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy a Vörös Hadseregbe besorozott észak-kaukázusiak harci morálja igen alacsony volt. Jellemző, hogy az 1941–42 fordulóján felállított 114. csecsen–ingus lovashadosztály hétezer katonájából mintegy kétezerötszáz már a frontra szállítás közben megszökött. Ezért a Vörös Hadsereg vezetése kénytelen volt 1942. április 14-én a csecseneket és az ingusokat a fegyveres szolgálat alól felmenteni. Megbízhatatlanságuk miatt már 1941. december 6-án elbocsátottak a frontszolgálatból egyes hegyi népeket, többek között az adzsarokat és a szvánokat.A hegylakó zászlóalj frontra szállítása 1942. július 28-án kezdődött meg, ahol a Kaukázus előterében harcoló 1. páncéloshadsereg alárendeltségében vetették be. Augusztus közepétől az Elbrusztól keletre, a Mozsdok és Gundelen közötti, körülbelül 150 km-es szakaszon az időközben a zászlóalj parancsnokává kinevezett Oberländer szándéka ellenére századonként vetették be őket, német és román feletteseik legnagyobb megelégedésére. A felderítőtevékenység mellett a nyugalmasabb frontszakaszokon igen eredményes propagandamunkát végeztek. Ezért a frissen dezertáltakból már 1942. szeptember 29-én megkezdődött a zászlóalj ezreddé bővítése. Az elszenvedett veszteségek ellenére év végén már 2450 kaukázusi és 240 német katonát számlált az alakulat. Csecsenek főként a 2. és a 7. században, valamint a 4. és 6. lovasszázadban harcoltak.1941 októberében kezdte meg a német elhárítás a 203-as osztag felállítását, melyben közel 150 észak-kaukázusit képeztek ki. Az osztag elsődleges feladata volt annak megakadályozása, hogy a visszavonuló szovjet csapatok felrobbantsák Majkop környékének kőolajkútjait. A XIX. századi kaukázusi szabadságharcosról elnevezett Samil 1 akció 1942 júliusában vette kezdetét, mikor az egység első csoportját ejtőernyővel dobták le a szovjet vonalak mögött. Az alakulatnak a helyi – főként cserkesz – lakosság támogatásával sikerült a Vörös Hadsereg visszavonulását komolyan zavarni és egyes kőolaj-finomítókat a német csapatok megérkeztéig megtartani. A 203-asok közel hetvenfős osztagát augusztusban a Samil 2 akció során dobták le Groznijtól délre. A közlekedés és a hírközlés zavarásán, az olajkitermelő berendezések elfoglalásán túl a legfőbb feladatuk a csecsen felkelőkkel való kapcsolatfelvételből állt. Az így kibontakozó partizánháború decemberben már egy teljes szovjet hadosztályt kötött le.A kaukázusi harcok során az összesen kilenc, a világháborúban felállított észak-kaukázusi zászlóaljból hármat vetettek be. A 801-es, főként dagesztániakból álló zászlóalj az igen rövid kiképzési idő miatt csak megszálló, illetve védelmi feladatok ellátására volt alkalmas. A szeptember végén a frontra szállított 802-es zászlóaljt – 900 észak-kaukázusit és 37 németet –, többségét ingusok és csecsenek tették ki, a 3. páncéloshadosztálynak rendelték alá. A zászlóalj egy része novemberben a Tyerek folyónál, Csecsenföld határán harcolt, ahol több, páncélosokkal és nehéztüzérséggel megerősített szovjet támadást is visszavert. Október elején érkezett meg Krasznodar térségébe a 125. gyalogoshadosztályba beosztott 800-as zászlóalj, amelynek zöme cserkeszekből és abházokból állt. Itt október végétől január elejéig a Kaukázus kiürítéséig vívtak eredményes védelmi harcokat sokszoros szovjet túlerővel szemben. A visszavonulás, a szülőföld feladása, a Vörös Hadsereg mind nyomasztóbbá váló túlereje természetesen megviselte a csapatokat, de 1943. május 12-i előadásában Ralf Heygendorff ezredes úgy vélte, hogy árulásra, a kaukázusi harcok során néhány jelentéktelen esetet leszámítva, nem került sor, s a súlyos veszteségek ellenére a csapatok harci morálja jónak mondható.Végül megemlítendő, hogy a háború végéig az észak-kaukázusi katonák mind a keleti, mind a nyugati fronton kivívták német feletteseik megelégedését. 1944 őszén Észak-Olaszországban – ahol az autonómiával rendelkező észak-kaukázusi menekültek éltek – a fegyveres SS megkezdte egy gránátosezred felállítását. Az ezred gyenge felszereltsége ellenére – zsákmányolt olasz hadianyaggal fegyverezték fel – komoly eredményeket ért el az olasz és jugoszláv partizánok elleni harcokban.A szerző történész