Láthatatlan szál

Régóta figyeltem őket, a két csoszogó öreget. Mindig kézen fogva mentek, lassan, fél óra is beletelt, mire átértek a téren. A néni apró volt, és úgy kapaszkodott a bácsi kezébe, mint egy járni tanuló kisgyerek. Lábait a földön csúsztatta, minden repedésbe beleakadt, ilyenkor várni kellett egy kicsit, amíg át tudta emelni. A másik kezét kissé megemelte, s oldalra kinyújtotta, mintha egyensúlyozni tanulna. Nem nézett semerre, csak a lába elé, figyelmét teljesen lekötötte a járás. A bácsi magas volt, háta kissé meghajolt, egy kicsivel mindig előrébb járt, mint a néni, ő is az utat figyelte, de időnként nézelődött jobbra, balra, hátrafelé is, mintha ellenőrizné, mennyi utat tettek már meg, vagy hogy rendben van-e mögöttük minden. A szabad kezében, egy átlátszó szatyorban éthordót tartott. Néha mondott valamit a néninek, meszsziről úgy tűnt, magyaráz, s ilyenkor megálltak, mintha menni és beszélni nem lehetne egyszerre.Mindig tizenegy órakor jelentek meg a kapunál. A közeli étterembe mentek ebédért, ahol rendszerint még várakozni kellett. Ilyenkor is kézen fogva álltak, így várták végig a sort, csak egymásra figyelve, pedig sorban álláskor az emberek szívesen beszélgetnek másokkal. Ők azonban soha nem kapcsolódtak be semmilyen társalgásba. Amikor megkapták az ebédet, ha lehet, még lassabban indultak vissza. Most már a bácsi is óvatosabb volt, hiszen vigyázni kellett nagyon, nehogy kilötyögjön a leves. S ez így ment minden nap, ha esett, ha szakadt a hó, ha égetett a nap. Órát lehetett volna igazítani hozzájuk. Télen, amikor jeges volt az út, a néni zoknit húzott a csizmájára, s úgy araszolgatott előre. Ha esett az eső, a bácsi viharkabátot vett, a néni hosszú pelerines esőkabátot, ha nagy meleg volt, szalmakalapot tettek a fejükre. Néha máskor is lehetett őket látni, ilyenkor orvoshoz mentek, vagy nyári kora estéken, amikor már csak a házfalak lehelték a forróságot, lent üldögéltek a ház előtt a parkban, de nem ültek össze a többi öreggel, nem is beszélgettek velük. A néni úgy ült föl a padra, ahogy a kislányok szoktak, jobbra-balra fészkelődve, szoknyáját többször maga alá simítva. Az a pad magasabb volt, mint a többi, a lába nem ért le teljesen, időnként előre-hátra himbálta, kalimpált vele. Amikor teljesen beesteledett, a bácsi kézen fogta a nénit, türelmesen megvárta, amíg lecsusszan a padról, és elindultak hazafelé.Aztán egyszer csak nem láttam őket. Egy napon, amikor sárga falevelek borították be a padot, ahol ülni szoktak, elszántam magam, s kérdezősködni kezdtem a szomszédos padon üldögélő öregektől. Elmentek azok mind a ketten, mondták, előbb az asszony, s nem sokkal utána az ember is. Elmentek bizony, ismételgették, így van ez, mind elmegyünk egyszer. Ó, mondtam, hát nem tudtak egymás nélkül élni, de szép is ez, így elmenni. Szép, nem szép, válaszolta valaki, kire mit mér a sors. Róluk aztán nem gondolta itt az udvarban senki, hogy együtt fognak megöregedni. Marták egymást rettentőn, lehallatszott a kiáltozás. Veszekedtek azok mindenen, egyik jobban perelt, mint a másik. Csak akkor csendesültek meg, hogy az asszony beteg lett, pár éve annak. Én pedig milyen jól éltem az urammal, mégis már tíz éve, hogy eltemettem, ki érti ezt?Nem feleltem, nem tudtam felelni. Leültem az elhagyott padra, a sárga avarba fúrtam a lábam, s a titkos kapocsra, a láthatatlan szálra gondoltam, amely két embert összeköt. A két kis öregre gondoltam, akik kéz a kézben vezették egymást az ismeretlen felé, s boldog embereknek tartottam őket.