Magyarország a XX. században

Kortársamat, az Amerikába évtizedekkel ezelőtt kivándorolt John Lukacsot én még Lukács Jánosként ismertem meg 1945-ben, amikor a második világháború után ő a Közalkalmazottak Szakszervezetében, én meg a Pedagógus Szakszervezetben végezve társadalmi munkát, találkoztunk, hogy a két szakszervezetbe tömörült tagság közös ügyeit megtárgyaljuk. Ezért – amerikai kivándorlása óta – kísérem figyelemmel történészi és publicisztikai tevékenységét, amit különösen a huszadik század magyar történetével kapcsolatban végez. Így legújabban a Magyar Nemzet július 8-i számában megjelent előadását volt alkalmam elolvasni, amely Magyarország a huszadik században címmel jelent meg. Mivel ennek több fontos megállapítása vitatható, ezért az alábbiakban kívánom megtenni kritikai észrevételemet.Egyetlen magyar számára sem lehet vitás, hogy – amint Lukacs is írja – „a XX. században a magyar állam és a magyar nemzet számára a legnagyobb tragédiát Trianon jelentette”. Jómagam is ennek a traumának az okairól írtam a Magyar Nemzet június 2-i számában. Ellenben azzal nem tudok egyetérteni, hogy nemzeti tragédiánk súlyossága azon múlott: Magyarországnak akkor nem volt olyan nagy formátumú, példamutató politikusa, mint Lengyelországnak Pilsudski, Finnországnak Mannerheim és Törökországnak Kemal Atatürk. Ugyanis nem lehet öszszehasonlítani országunk történelmi helyzetét 1918 és 1920 között e három államéval. Lengyelországgal kapcsolatban tudnunk kell, hogy a lengyel problémát a győztes antanthatalmak nem csupán az Osztrák–Magyar Monarchia vonatkozásában oldották meg. Nem szólva arról, hogy a lengyelek, Lengyelország nem a vesztes népek és országok közé tartozott! Ami Finnországot illeti, a független finn állam létrejötte nem csupán Mannerheim tábornoknak volt köszönhető, hanem az antanthatalmaknak, amelyek a szovjetellenes intervenció révén döntő segítséget nyújtottak a független Finnország megteremtéséhez. Törökország esetében pedig elsősorban figyelembe kell venni a Magyarországétól lényegesen különböző geopolitikai helyzetet és az eltérő erőviszonyokat. Habár 1918 őszén az Oszmán Birodalom megszűnt létezni, és a török hadsereg vereséget szenvedett az antanthatalmaktól, végül is a Kemal vezette nemzeti felszabadító mozgalom az 1922-es lausanne-i szerződésben kiharcolta nemzeti függetlenségét, és sikeresen verte vissza a görög katonai akciót is. Éppen ezért Magyarország helyzete 1918 és 1920 között nem azon múlott, amit Lukacs említ cikkében, hogy tudniillik az országunk akkor csak Kun Bélával és Horthy Miklóssal rendelkezett. Nem is szólva arról, hogy – ha már történelmi személyeket hasonlítunk össze – akkor magyar viszonylatban nem lehet kihagyni Károlyi Mihályt, aki Linder Bélával az oldalán elsősorban hibáztatható a Trianonig bekövetkezett eseményekért.A második világháború éveiről J. Lukacsnak szűkszavúan csupán annyi a véleménye, hogy „1938 és 1945 között Magyarországon lelki és szellemi polgárháború zajlott”. Mivel a szerző nem fejti ki, hogy ezen mit ért, és ilyen megállapításokat történetírásunk eddig nem fogalmazott meg, ezt a jellemzést én sem tudom elfogadni.Folytatva a magyar történelem nagy eseményeiről szóló értékelést, a szerző természetesen kiemeli 1956 nemzetközi jelentőségét. Viszont annak az összehasonlításnak a magyarázatával már nem érthetünk egyet, hogy a nemzeti egység 1956-ban „valójában nagyobb (volt), mint 1848-ban”. Itt a szerző nem veszi figyelembe azt a lényeges különbséget, ami egy évszázaddal korábban a nemzet társadalmi összetételében és tudatállapotában létezett. Ugyanis nyilvánvaló, hogy a XIX. század első felében a feudális viszonyok közepette – ráadásul a médiaeszközök jó részének hiányában – a politikai vezetés akarata nem érvényesülhetett kellőképpen. De nem lehet összehasonlítani 1848-at 1956-tal azért sem, mert – ’56-tól eltérően – a XIX. század első felében a reformkor egy olyan folyamatot indított el, ami azután a forradalomban kulminált. Arról pedig lehet vitázni, hogy „1956 a hidegháború fordulópontját jelentette” volna, mert még 1968-ban, a „prágai tavasz” idején is bekövetkezhetett a szovjet katonai benyomulás Csehszlovákiába és az ottani reformkísérletek eltiprása.Lukács János az 1989-es eseményekkel kapcsolatban helyesen állapítja meg, hogy Magyarország akkor „nagyrészt a maga erejéből vívta ki szabadságát”. Viszont azt a megállapítást már nem lehet elfogadni, hogy „átmenetileg Kelet-Európában hasonló a helyzet az 1919-ben fennállthoz”, amikor Németország és Oroszország egyaránt visszavonult Közép-Európából. Magyarországnak – a szerző szerint – ezért kell a szomszédaival, Lengyelországgal, Csehországgal, Szlovákiával kötött szövetségre, mintsem egy „észak-atlantinak” nevezett szövetségre támaszkodnia – mindaddig, amíg „a német vagy az orosz hatalom ismét megjelenik Kelet-Európában”. Ezt a helyzetelemzést és jövendölést nem fogadhatjuk el, mert amikor Magyarországgal együtt ezek az államok is „Európába tartanak”, és az EU-csatlakozás küszöbén állnak, akkor a fenti jövendölésnek nem lehet reális alapja.Végül Lukács szerint „a magyar népnek Szent István óta az a tragédiája, hogy nem volt eléggé termékeny, nem volt eléggé vallásos, és sohasem tudta teljesen benépesíteni a Kárpát-medencét”. Ezt a végső értékelést sem fogadhatjuk el, kivéve az utolsó megállapítást. Ha viszont figyelembe vesszük nemzetünk nagy tragédiáit: a mongoldúlást, a másfél évszázados törökvészt és a Trianonnal járó néppusztulást, akkor – ismerve balsorsos történelmünket – ezért nem a nemzetünk okolható. Ha ugyanis köztudomású, hogy Hunyadi Mátyás idején a magyarság létszáma lényegében azonos volt az angolokéval, akkor ez a tény fényes bizonyítéka annak: szerencsésebb történelmi körülmények között igenis benépesíthettük volna a Kárpát-medencét, és ma nem lennének a jelen helyzetünkből fakadó gondjaink…A szerző történész