Nyitott, információs társadalomban élünk?

Ernyedetlen szakmai érdeklődéssel kísérem figyelemmel az Alkotmánybíróság gyakorlatát. Olykor azonban némi kételyekkel ismerem fel abban a lopakodó alkotmányozás nyomelemeit. Vonatkozik ez az Alkotmánybíróság 18/2000. (VI. 6.) AB. számú határozatára is, amely a rémhírterjesztés bűncselekményét üldözni rendelő büntető jogszabály alkotmányellenességét megállapította, és azt megsemmisítette. Az indoklás rutinszerű részén túljutva felkelti figyelmünket az Emberi Jogok Európai Bíróságának egyik legutóbbi ítéletéből vett idézet, amely „...a véleménynyilvánítási szabadság védelmében elismerte azt is, hogy a közlés szabadsága – különösen újságírók esetében, azon lényegi szerep miatt, amelyet a sajtó a demokratikus társadalomban betölt – magában foglalja a bizonyos fokú túlzások, sőt provokatív módszerek alkalmazását is”. Majd az Alkotmánybíróság – kiindulva abból, hogy a véleménynyilvánítás szükségtelen és aránytalanul szigorú korlátozása a társadalom nyitottsága ellen hat – az alkotmányellenesség megállapítását a következőkkel indokolja: „a védendő érték egy demokratikus jogállam és egy nyitott információs társadalom köznyugalma”. Az információs robbanás első megközelítésben ugyan a hamis információkkal szembeni védekezés eszközeinek az erősítését indokolhatja, de a fejlett információs környezet, az elektronikus világháló kiépülése és használatának mindennapivá válása nem csupán a hamis tájékoztatás elterjedésének nagyságát és gyorsaságát növeli, hanem a cáfolat, a valóságnak megfelelő tények közlésének és bizonyításának lehetőségét és eredményességét is.Az indoklásból nem tűnik ki, milyen adatok, bizonyítékok alapján jutott az Alkotmánybíróság erre a következtetésre, hogy máris nyitott társadalomban élünk. Hiszen mindennapi életünkben még kevésbé tapasztaljuk, hogy társadalmunk a számára új, idegen eszmékkel szemben fogékony, érdeklődő; a mássággal szemben pedig közösségi, közvetlen, barátságos, előítéletektől mentes, befogadásra kész magatartást tanúsít. Megfelelő indokok híján alighanem idő előtti annak deklarálása, hogy információs társadalomban élünk. Napjainkban jelent meg az információs társadalom megvalósításával összefüggő feladatokról, az informatikai kormánybiztos feladat- és hatásköréről szóló 100/2000. (VI. 23.) számú kormányrendelet, amelynek célja éppen az információs társadalom kialakításához szükséges időszerű tennivalók szabályozása. A rendelet szükségességét nem – legfeljebb szervezeti megoldását – tette az ellenzék vitássá. Az Alkotmánybíróság sajnos nem vonta mérlegelési körébe, hogy – alkotmányos korlátozás híján – még a kiegyensúlyozott elektronikus erőviszonyok sem biztosíthatják a köznyugalmat. Legfeljebb ez esetben a világhálón országhatártól függetlenül veszélyeztetik azt az éteri szidalmak. Hazánkban azonban az információs környezet kiépülése és használatának mindennapivá válása viszonylag még csak kevesek részére adott. Sokkal többen rendelkeznek a támadáshoz, és jóval kevesebben a védekezéshez szükséges elektronikus eszközökkel, ami kizárja az esélyegyenlőséget. A politikai élet pedig – a tekintélyes Frankfurter Allgemeine Zeitung szerint is – balkanizálódott, médiaháború dúl, és fényévnyi távolságra van tőlünk a BBC-etalon. Nem kis veszéllyel járhat tehát a valójában nem is olyan nyitott és információs társadalmunkra, a jogállamiságra a rémhírterjesztést büntetni rendelő jogszabály alkotmányon kívül helyezése és megsemmisítése, de sokkal inkább a határozat indoklásának a jog egyéb területén várható hatása.Amikor az Alkotmánybíróság abból indul ki, hogy a sérelmet szenvedő félnek is rendelkezésére állnak a védekezéshez szükséges eszközök, akkor jelentős lépést tesz az igazságszolgáltatás privatizálása felé. Mire való lesz ezen túl ugyanis például a helyreigazítás követelése, kiváltképpen perrel való kikényszerítése abban az esetben, ha valakiről sajtó újtán valótlan tényt közölnek vagy híresztelnek, illetőleg való tényeket hamis színben tüntetnek fel? Hiszen – e jogelv netán túlzó alkalmazása szerint – a helyreigazítással járó zaklatás sem más, mint a véleménynyilvánítás és sajtószabadság – tehát alkotmányos alapjog – alacsonyabb jogszabály által való szükségtelen és aránytalan korlátozása. Üljön le inkább a vélt vagy valós sérelemtől gyötört fél a klaviatúra elé, és az elektronikus világháló igénybevételével saját kezűleg repítse világgá az általa helyesnek tartott helyreigazító nyilatkozatot? Hiszen utóvégre nyitott társadalomban élünk!Ismeretes, hogy a Fiúk a bányában címen az Élet És Irodalom című hetilapban közölt riportsorozat miatt, helyreigazítás végett a Fidesz, illetőleg annak egyes vezető politikusai által indított két perben az elsőfokú bíróság a kereseti kérelmeknek helyt adott. Ítéletének indokolásában nyomatékkal hivatkozott az Alkotmánybíróságnak a véleményszabadság és a valótlan tényállások viszonya tekintetében folytatott akkori gyakorlatára. A Fővárosi Bíróság egyik tanácsa az elsőfokú bíróság ítéletét helyben hagyta, míg a másik tanács az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta, és a felpereseknek a helyreigazítás közlésére irányuló kereseti kérelmét elutasította (amit azzal indokolt, hogy a közlés mások vélekedésére hivatkozva történt, ezért az alperes nem köteles bizonyítani az általa állított, híresztelt tények valóságát). Igaz ugyan, hogy a felülvizsgálati eljárás során a Legfelsőbb Bíróság ezt az ítéletet hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróság ítéletét helyben hagyta. Ez azonban csak a perben szereplő felekre és csak az adott perben kötelező. Elképzelhető tehát, hogy a bíróságok gyakorlata – jogegységi határozat híján, az Alkotmánybíróság határozatának a nyitott, információs társadalomra meg az Emberi Jogok Európai Bizottságának gyakorlatára való hivatkozás miatt – a jövőben sem lesz egységes.Nem mondható el, hogy ezúttal a marasztaló ítéleteknek különösebb visszatartó hatása lenne. A hetilap főszerkesztője, Kovács Zoltán és helyettese, Tarnói Gizella szerkesztésében ugyanis most jelent meg Fiúk a bányában – Fidesz perek az ÉS ellen című röpirat. Dokumentumkötet helyett az anyag döntő módon szatirikus hangvétele miatt használom a röpirat megjelölést. E műfaj ismérveit tükrözik a mű arányai is. A 400 oldal terjedelmű kötetnek csupán 39 százaléka tartalmazza a dokumentumokat (a perek anyagát), míg 55 százalék az elő- és utószót, az ÉS úgynevezett tényfeltáró riportsorozatát, valamint a vele rokonszenvező ellenzéki, illetve a mindössze hat százalék, a kormánnyal szimpatizáló sajtó reakcióit. Ezen belül a szerzők 62 oldalt (16 százalékot) szentelnek a renegátként kezelt Betlen János megfegyelmezésére, mert egy riport során provokálni merészelte Tarnói Gizellát (szólította volna Picikémnek inkább Áder Jánost), és kétségbe vonni merészelte az „oknyomozó” riport némely tényállítását.Az elő- és utószó (Tényfeltáró újságírás Magyarországon I. és II. rész) Sükösd Miklós független szakértői munkáját dicséri. Azzal indít, hogy a másodfokon eljárt tanács elnökének a szájába adja az ÉS alperes perbeli védekezésének kimazsolázott részét. Így azt a látszatot kelti, mintha a bíró saját véleményét nyilvánítaná ki. Arról ugyanis bölcsen hallgat, hogy a fellebbezési bíróság ezt a védekezést merőben alaptalannak találta. Fittyet hányva a magából az opusból is kitűnő erőviszonyokra, azt állítja: a közölt anyag bemutatja, hogyan próbálták a Fidesz-vezetők kommunikálni üzeneteiket az általuk nyomás alatt tartott közszolgálati médiában és jobboldali sajtóban. Hogyan lehet ilyen, 6/55 százalékos erőviszonyok közepette „a média kelet-európai-balkáni, posztkommunista típusú függőben tartásáról” beszélni? Végigkísérhetjük – állítja – miként próbálták szűkre fogni a tárgyalandó jogi témák körét, és azokra korlátozni a nyilvános vitát is. Abban az esetben azonban, ha a felperesek a nem lényeges körülményekre korlátozták a sajtó-helyreigazítási kérelmüket, a bevezetésben hat pontban felsorolt „botrányok” és a bíróság által helyreigazítani rendelt tényállítások között ugyan miért mutatkozik számos, meghatározó átfedés? Az utószó pedig nyitva hagyja azt a kérdést, hogy ha nem lényeges körülmények tekintetében adott helyt a bíróság a két perben a felperesek kérelmének, akkor miért kíván a főszerkesztő úr jogorvoslatért egyenesen a Strasbourgi Nemzetközi Bírósághoz fordulni?Miért rója az utószó ugyanakkor a felperesek terhére, hogy fellebbeztek, amikor erre nem is került sor, mert első fokon pernyertesek lettek? Miért bűn az, hogy felülvizsgálati kérelemmel élni merészeltek, amikor jogorvoslatuk sikerre vezetett? Sükösd hosszasan fejtegeti az ÉS függetlenségét, bizonygatja hitelét: hogy a lap tényfeltáró riportsorozataiban nem mutatható ki „különösebb kormány- vagy ellenzéki elkötelezettség, esetleg Fidesz- vagy MSZP-szimpátia”. De mivel indokolható akkor az a lelkes fogadtatás, amelyben a riportsorozatot a baloldali ellenzékhez közel álló médiák körei részesítették? Nem titkolja azt a reményét, hogy az ügy újbóli és újbóli politikai felmelegítésére számíthatunk. Majd az ódát azzal fejezi be: „Ezeket az ügyeket oknyomozó könyvekben kellene öszszefoglalni. Ilyen további tényfeltáró köteteket kívánok magamnak.” Ámde a tényfeltáró riport – az utószó szerint – igen drága műfaj. (Hát még a tartalmához képes tetszetős kivitelű röpirat!) Vajon mi történne, ha a fiúk a bányában (akiket állítólag „kisebbségi érzésből következő bizonyítási kényszer” gyötör, mert „vidéki, fizikai munkás, vagy alsó vezetői családból” származnak) azt firtatnák: ugyan miből? Hisz erre még a Nemzeti Kulturális Alap atyai támogatásából sem futja. A főszerkesztő úr alighanem a titokvédelem fügefalevelével takarózna.Valóban ez lenne a nyitott, információs társadalom? Talán mégis van valami Strausz János alkotmánybíró rövid, tömör különvéleményében, amely szerint a rémhírterjesztés vétségeként pönalizált (valamely büntetést előre megállapított) magatartások nem tartoznak a véleménynyilvánítás alkotmányos alapjoga körébe, és azok nincsenek összefüggésben a sajtószabadsággal.