Tisztán tartani a forrást

A nagy jubileum, a keresztyénség kétezredik esztendeje és a magyar millennium éve szegényebb lenne a reformátusok összesereglése nélkül. A magyar kormány tudja, mit köszönhet nemzetünk és hazánk a reformátusoknak. Azért jöttem önök közé, hogy kifejezzem ezt a köszönetet. Örülök, hogy hazajöttek, nem sajnálva a fáradságot!Összejövetelünknek számos oka van. A legfontosabb, hogy jó együtt lenni. Az együttlétben, az együtt ünneplésben szeretet van, emlékezés, bizakodás és erő. Összejöttünk azért is, hogy ebben a jeles esztendőben számvetést készítsünk és önvizsgálatot tartsunk. Református-keresztyén módon akarunk rátekinteni a nemzet jövőjére. Tudjuk, hogy önvizsgáló visszatekintés nélkül ez nem lehetséges.Ha visszatekintünk a mögöttünk hagyott századokra, akkor a puszta megmaradásra lehetünk a legbüszkébbek. Jelentős eredmény ez a világnak ebben a huzatos sarkában. Megmaradtunk, ha sokat keseregtünk is a sorsunkon, mégiscsak túléltünk nehéz századokat – gondoljunk csak a legutóbbira. Gondviselés nélkül nem sikerült volna, mint ahogy hitetlenül, reménytelenül sem. De ez a meggyőződésünk nem tesz bennünket sem elbizakodottá, mintha egyedül mi lennénk a gondviselés népe; sem csüggedővé, mintha a saját erőnkből semmire nem futná.Éppen száz évvel ezelőtt a nagy államférfi, Tisza István, miniszterelnök és református főgondnok, székfoglaló beszédében azt mondta: „Keresztyén, ki tisztában van az élet nagy problémáival, és Isten akaratában megnyugodva tölti be rendeltetését, küzdi meg az élet harcát, s fogadja, mit reá mért a sors.” Ha nem lettek volna ebben a lassan elmúló században ilyen református államférfiak, lelkipásztorok, tanítók, kántorok, földművesek és tudósok, nem lábaltunk volna ki a bajokból. Talán túl sem éltük volna őket. De voltak ilyen magyar reformátusok is. Erre a hagyományra lehet jövőt építeni.A kormányok gyakran esnek abba a tévedésbe, hogy az egyház munkáját és szolgálatát csak közvetlen hasznossága miatt értékelik. Természetesen ma is nagy szükség van jó, keresztyén szellemű iskolákra és szociális intézményekre, de a legnagyobb kincs, amivel a reformátusok a nemzet életét gyarapíthatják, az a gyökerek ápolása, a forrás tisztán tartása. Tudjuk, az embernek nem szabad csak azt nézni, ami a szeme előtt van!Ezért a mi szövetségünk nem csupán közös érdekekre, hanem egy mélyebb, közös hitre és meggyőződésre épül. A nemzet akkor fog emelkedni, akkor lesz jövője, ha nem kordivatokhoz szabja életét. Ezek, mint tudjuk, jönnek és mennek. Hiába vesznek minket körül a legmodernebb masinák, a legrafináltabb kommunikációs szerkezetek, az életünk alapkérdései ugyanazok maradnak, és ma sem könynyebb ezekről szót érteni egymással, mint régmúlt időkben. Viseljen az ember kollégiumi tógát vagy XXI. századi űrruhát, a jó és a rossz között nem lesz könnyű különbséget tenni, a gyűlölködés helyett a szeretetet választani, és az élet értelmét megtalálni. Ebben kell egymásnak segítenünk.Ki mondja el ennek a nemzetnek, hogy milyen erőt hordoz a gondviselésbe vetett hit, ha nem önök, akik számára ez élettapasztalat? Egyházaink a jövőhöz tartoznak. Nem a múltat őrzik, hanem a jövőhöz szükséges lelki fegyvereket. Ennek a közösségnek, a hitnek megtalálása nemcsak nevelés kérdése, hanem egyéni, személyes döntés is. Nem mindegy, hogy megtalálja-e az egyház az utat azokhoz a honfitársainkhoz is, akiket az elmúlt ötven év viharai sodortak el megtartó közösségüktől, vagy éppen saját elhatározásukból maradtak ki belőle. Rajtunk áll, hogy Károli Gáspár igényes nyelvén kívánatossá tudjuk tenni az örök üzenetet. Tudunk-e jó lelki táplálékot nyújtani a XXI. század jó szóra, igazságra, szeretetre és hitre éhező magyar-jainak?A magyar reformátusok világtalálkozóján bizony itt van az önvizsgálat ideje is. Eddig a megmaradás volt a program, ma azonban más idők járnak, nem érhetjük be ennyivel. Eljött az idő, amikor bízhatunk a közös és reményteli jövőben. Sorsunk ma nem idegen hatalmak kezében van, és a csillagok állása is kedvező. Éppen ezért nem felejthetjük el azokat a nemzetrészeket sem, melyek mostoha helyzetbe keveredtek, hiszen egyetlen magyar nemzet van, és minden magyar felelős minden magyarért. Összefogásra van szükségünk, mert egy ujjal még egy kavicsot sem lehet fölemelni, nemhogy egy nemzetet. Valójában az a kérdés, hogy melyik énünk kerekedik fölül. Azok határozzák-e meg az ország jövőjét, akik csak akkor boldogok, ha az ő sikerük és az ő győzelmük mások eredménytelenségével és sikertelenségével párosul; vagy azok lelkülete kerekedik fölül, akik úgy gondolják, hogy az ő sikerük lehetősége a többiek sikerében gyökerezik. Akiknek az igazi örömhöz arra van szükségük, hogy a körülöttük élőket is örülni lássák. Vagyis hogy föl kellene ismernünk, nem építhetjük meg a magunk sikeres jövőjét anélkül, hogy ne segítsük másoknak felépíteni a sajátjukat.A 90. zsoltárban írva vagyon: „Kezeink munkáját tedd maradandóvá nékünk!” Ez az én kérésem is.