Ünnepi zene

Hagyományos ünnepek előtt és után gyakran felhangzanak a koncerttermekben a nagyobb egyházi művek: a János-passió vagy a Máté-passió. Néhány rövid pillanatra a hallgató egész lénye efelé irányul; a sötét tónusú, kaotikus prológtól valami tiszta, nagyszerűbb állapot felé emeli a befogadót az ünnepi zene; Bach művei vagy a Stabat Mater középkori szekvenciája, amely újrafogalmazódott Josquin és Palestrina muzsikájában, Pergolesi égszínű, áttetsző zenéjében, Dvorák monumentális darabjában. A pietajelenet drámája a kristálytisztán artikulált zene archetípusa: elmondani az elmondhatatlant, az értelem számára idegen teljességet, amely erősebb és tisztább minden fogalminál. A mai ember ünnepei alkalmával hallgatója és részese lehet ennek, mint valaminek, amitől az emberiség egésze egyre inkább távolodni látszik. Az egyházi zene a már szinte elfeledett katarzis felé viszi a hallgatót, az „eredethez”: az ember érzelmi, teljességre vágyó lény, az értelmével nem tud mit kezdeni, ha szétrombolja, elhanyagolja színes mítoszait, azokat a műveit, amelyek az egyetemesség igényével lépnek fel.Dvorák Stabat Materének néhány pillanatig tartó csúcspontját hallgatva – amelyben egy rövid zenei gondolat ismétlődik egyre magasabban – a hallgatónak az az érzése támadhat, hogy az ember viszonya alapvetően ilyen a teljességhez: alig néhány másodpercnyi idő alatt is megélheti az egyetemesség, a tökéletesség légies megnyugvást adó állapotát. Az énekszólók lefelé hajló, gyászos dallamai csupán prológok ehhez. A pietajelenetet idéző muzsika, az érzelmek tiszta artikulációi (tisztábbak minden fogalminál) beszélnek a hallgatóhoz (az élőbeszédnek is van üteme, ritmusa, a tiszta fogalomalkotás erejét a beszédben is a meggyőző, erős artikuláció teszi lehetővé). Ez a zenei hangsúlyozás ad lehetőséget részben annak az elmondására, ami az értelem számára hozzáférhetetlen, mégis megérthető egy magasabb, nem teóriákból építkező szinten. Konfessziónak, megszólító erejűnek hat: minden „magyarázható” nélkül! Ez a zene egyetlen imádság, amely teljes egészében Isten felé irányul. Nem a teória számára létező, misztikus „transzcendens”, hanem az ember által megszólítható, személyes Isten felé.