Kreditpontok és a hitelesség

Szeretve tisztelt barátom és állandó vitapartnerem, Sajgó Mihály professzor értékes és aggódó írást közölt a Magyar Nemzet 2000. június 23-i számában A felsőoktatás mielőbbi konszolidációjára van szükség címmel. A Magyar Nemzet és a Napi Magyarország hasábjain magam is fenntartásaimnak adtam hangot akkor, amikor az integrációt „kötelezővé” tették, és szomorúan olvasom, hogy az akkori aggályok közül sok valósággá vált. Az integráció azonban megtörtént, a folyamat visszafordíthatatlan. Feladatunk tehát nem lehet más, mint az, hogy hátrányait megkíséreljük felszámolni, előnyeit pedig kamatoztatni úgy, hogy a tömegoktatás és a minőségi képzés követelményeinek egyaránt eleget lehessen tenni.Nem értünk egyet az amerikai egyetemi oktatás elborzasztó példaként való emlegetésében. Általában hiba egyetlen személyes negatív élményből messzemenő következtetéseket levonni. Sokféle egyetem van az USA-ban, ez tény. Olyanok is vannak, amilyent Sajgó Mihály látott; de a világ hat-nyolc legjobb egyeteme is abban az országban található. A kapitalista verseny a felsőoktatásban is kíméletlen, ez azonban – a hazai gyakorlattal ellentétben – nem jelenti azt, hogy a kevésbé tehetségesek az élet hajótöröttjei, hanem azt, hogy végül mindenki a helyére kerül. Az amerikai társadalom pontosan ezért sikeres. A legkiválóbbak a Harvardra, a MIT-re, a CalTech-re, a kevésbé tehetségesek olyan (kissé komolytalannak tűnő) egyetemekre kerülnek, amilyent Sajgó professzor látott.Valóban, a gyengébb képességű emberek is kapnak diplomát, állást, és végül hasznos tagjai lehetnek a társadalomnak. Ugyanakkor természetes, hogy a legjobb egyetemekre Amerikában és a nyugati világban általában tényleg a legjobbak kerülnek. A társadalom megoldotta, hogy a szerényebb családi anyagi háttér ne legyen a továbbtanulás akadálya. Nálunk ez a kérdés sincs megoldva. De nem szeretnék az amerikai felsőoktatás fogadatlan prókátora lenni.Egyetértek Sajgó Mihállyal abban, hogy az egyetem finanszírozását az oktató-hallgató arány alapján megállapítani agyrém, a hallgatói normatívák pedig – a legsúlyosabb hibák korrigálása ellenére – abszurdak (amit csak súlyosbít a korábbi normatívarendszer részleges visszaállítása). Mindez azonban nem amerikai példa követése, hanem hazai „innováció”. Méghozzá az előző kormányé, amit a mostani korrigálni próbál. Vitatom tehát, hogy a Magyar–Szabó–Stark koncepció azonos lenne Pokorni–Kiss– Stark koncepcióval. Az SZDSZ koncepcióját képviselő miniszter a felsőoktatásban testidegen „piaci” szemléletet próbálta megvalósítani; MSZP-s államtitkára pedig bevallottan a minőségi oktatás esküdt ellenzője volt, amit például a Magyar Nemzetben megjelent nyilatkozata bizonyít.Ezzel szemben Pokorni Zoltán és Kiss Ádám (meg Náray-Szabó Gábor akadémikus főosztályvezető) a minőség képviselői, amit többek között a helyettes államtitkárságon megfogalmazott, mintegy hatvanoldalas Felsőoktatási kutatási koncepció anyaga is bizonyít. Stark Antal – tanúsíthatom – a legjobban képzett pénzügyi szakember a K+F szférában, aki minden gazdasági kérdésben naprakész. És nem politizál, hanem a legjobb tudása szerint végrehajtja azt, amivel megbízzák.Az Oktatási Minisztérium éppen azért sikeres, mert a tárcavezető az oktatást, az egyetemi kutatást, a K+F szférát szakmailag hozzáértő emberekre bízta. Ő maga tanárember, az oktatáshoz ért. Minőségi elvárásai vannak önmagával és munkatársaival szemben egyaránt. (Egyik államtitkára és főosztályvezetője aktív természettudós akadémikus, két helyettes államtitkára akadémiai doktor. Egyikük sem piros könyvért kapta a szakmai elismerést). Vegyük észre azt is, hogy félművelt felsőoktatási (gazdasági) főigazgatókat – dobpergés mellőzésével, szép csendesen – egyetemet végzett közgazdászokra cserélnek.Mennyiségés minőségTérjünk vissza a minőség és menynyiség problematikájához. Sok, az egyetemek döntéseit meghatározó ember úgy véli, hogy a minőségi oktatás és a tömegképzés egymást kizáró fogalmak, és ezért nem is látják a megoldást.Én ezt a leghatározottabban tagadom! Igenis szükség van a tömegoktatásra. Nemcsak az EU-követelmények miatt, hanem saját tudásalapú társadalmunk megteremtéséért is. Finnországban már a két háború között is természetes volt, hogy még a vidéki parasztembernek is legalább érettségije, de többnyire diplomája is van. Az élet minőségét semmi sem javítja jobban, mint ha az önmagukban és társaikban az Embert felfedező polgárok túlsúlyra jutnak a kulturálatlan, tanulatlan emberekkel szemben. A diplomások számának radikális növelését nem háríthatja el magától az egyetem sem kényelmi, sem egyéb szempontok miatt.Az viszont a kormányzat kötelessége és felelőssége, hogy a tömegoktatás feltételeit biztosítsa. Ehhez fel kell váltani a szemellenzős-gépies szemléletmódot rugalmas, észérvek befogadására képes szemléletmóddal. Fel kell váltani a rosszul értelmezett „piaci” gondolkodást a „nonprofit” gondolkodással. Az a minisztériumi tisztviselő, aki nem érti meg, hogy például egy orvosi, műszaki vagy természettudományi gyakorlaton csak annyi ember vehet részt, amennyinek műszert, eszközt, laborhelyet tud az ember biztosítani, az változtasson munkahelyet.A tömegoktatás nem mehet a minőségi oktatás rovására! A tömegoktatás és a minőségi, szakirányú képzés nem alternatívái, hanem kiegészítői egymásnak. Erről szól a háromszintű (alapképzés, mesterképzés, doktorképzés) modell, amelyet partnerem megkérdőjelez.Szentirmai Attila professzor 1991-ben készült és 1992-ben beadott, Európa és a felsőoktatásunk című díjnyertes pályázatában javasolja, hogy a felsőoktatásban részesülők képzettségük szintjének megfelelően a minősítés következő három fokozatát nyerhessék el: az alapoklevél, azaz a „bachelor” (B. Sc.) fokozat; az egyetemi diploma – azaz a „master” (M. Sc.) – és a doktori (PhD) diploma. A pályázat alapgondolata, hogy az (integrálódott felsőoktatási intézményekből létrejött) Universitas követelményrendszere az egyéni képességek figyelembevételével széleskörű természettudományos alapozásra építve fokozatosan a specializáció irányába terelje a tanulni vágyó fiatal aktivitását. A követelményrendszer az egységesen kötelező vizsgákra és a teljesítendő európai normáknak megfelelő úgynevezett tanegységi pontszámokra (kreditekre) épüljön.A kreditpontszám az oktatási intézmény teljesítményét számszerűsíti. Egy óra főkollégiumi előadás (illetve két óra gyakorlati foglalkozás) – miként az Európai Unió egyetemein is – 0,1 kreditpontot ér. Szemeszterenként – ez is EU-szabvány – minimum harminc kreditpont teljesítendő.A hallgató teljesítményét a vizsgajeggyel szorzott kreditpont (súlyozott kreditpont) számszerűsíti. A hallgató ez alapján részesül ösztöndíjban, kollégiumi kedvezményben, s ami a továbbtanulás szempontjából lényegesebb: a (hároméves) alapképzés során megszerzett súlyozott kreditpontszám alapján léphet be a (kétéves) mesterképzésbe; s a mesterképzés során szerzett súlyozott kreditpontok alapján a doktori képzésbe. A koncepció értelmében például a természettudományi karon 240 (súlyozott) kreditpont megszerzésével lehetne megszerezni a kémikus, fizikus, biológus, matematikus, geológus, gyógyszerész, geográfus alapoklevelet (B. Sc. oklevelet).A mesterképzés már a specializálódás irányába hat. A mesterdiploma megszerzéséhez összesen háromszáz (súlyozott) kreditpont megszerzése lenne szükséges. Így lehetne szerezni például a biológián belül molekuláris biológus, növénybiológus, ökológus, és zoológus egyetemi mesteri (M. Sc.) diplomát. Értelemszerűen a 3+1 éves doktori képzés – tudományos produkció és disszertáció elkészítésén kívül – további száz kreditpont megszerzését követelné, és a további specializálódás irányába hatna (például a molekuláris biológián belül biokémikus, genetikus, immunológus; mikrobiológus) doktori diplomát.Szentirmai külön foglalkozik a tanárképzéssel, mint a tudásalapú társadalom megteremtésének kiemelten fontos tényezőjével. Egyértelműen az egyetemi – és nem a főiskolai – képzés keretébe utalja azt. A tanári szak egymást kiegészítő két tantárgy felvételét jelenti, a 240 kreditpontos bachelor szinthez hatvan kreditpontos (és nem nagyobb!) tanári modul tartozik. Ezt a gondolatot Kubovics Imre professzor (Mádl Ferenc miniszter volt államtitkára) javaslatával egészíteném ki, aki minden, alapképzést (240 pontot) szerzett, de továbbtanulni nem szándékozó hallgató számára hatvan kreditpontos kiegészítő szakképzést tartana indokoltnak.De ha már a vágyak villamosán utazunk: igencsak javítana felsőoktatásunk színvonalán, ha a felvételi vizsga helyett egy nulladik évfolyam biztosítaná a különféle szintű középiskolákból érkezett (a felvételi pontszámok alapján mind gyengébb felkészültségű) érettségizettek azonos szintre hozását.Hamis alternatívaValószínűleg a szakmának kell a minisztériumot meggyőznie arról, hogy a háromszintes képzés ügyében ne hátráljon meg. Egyetemi kollégáim közül sokan rettegnek attól, hogy „ha elkülönítjük az alapképzést a minőségi szakirányú képzéstől, akkor egyetemünk csak a főiskolai normatívát kapná meg”. Nem tudom, mennyire érzékelhető, hogy e gondolkodásmódban ismét a farok csóválja a kutyát. Mondjunk le valamiről, ami szükséges és jó – nehogy kevesebb pénzt kapjunk? Nem célszerűbb meggyőzni a szaktárca értelmes vezetőit arról, hogy a bachelorképzés – ha nem engedünk a színvonalcsökkentés csábításának, már csak a költséges gyakorlatok miatt is – többe kerül, mint a főiskolai képzés? Végre nem botcsinálta emberek irányítják a felsőoktatást, hanem – zömmel – egyetemi tanárok, akik meggyőzhetők.Mik a háromszintű képzés lehetséges alternatívái? Az egyik: a minőség szempontját feladni, a legbutább gyerek kezébe is (mester) diplomát adni; nehogy elvesszen a fejkvóta. A másik: felvenni sok hallgatót, és irtani őket öt éven át, mint a gyomot; rémálommá tenni legszebb fiatal éveiket; gyártani a társadalom számára használhatatlan, de diplomás embertömeget. Mindkét alternatíva az üzletszerű minőségrontás apoteózisa. Modern „szabózoltánizmus”.Vajon nem az-e a normális megoldás, hogy 3+1 év után adjunk egy használható oklevelet azok kezébe, akik többet nem akarnak, de így társadalmilag hasznosítható tudás birtokosai lesznek, és vigyük tovább a minőségi (szakirányú, mester) képzést azokkal, akik erre alkalmasak, elhivatottak és tehetségesek?A minőség biztosításához – az alap- és mesterképzésben egyaránt – a pénzen kívül szükség van a Szentirmai-pályázatban megfogalmazott súlyozott tanegységpont (kreditpont) rendszerének bevezetésére. Sajnálatos: ahol eddig a kreditpontrendszert Magyarországon hivatalosan bevezették, ott az (tisztelet a kivételnek, bár ilyenről nem tudok) felér egy természeti csapással. Persze e helyeken nem a Szentirmai-féle kreditrendszert, hanem annak torzóját vezették be. Olyan ez, mintha a burgonyacserje gumója helyett annak terméséből főznénk paprikás krumplit. A rendszert leglényegesebb elemeitől (például az alap-, a mester- és a tanárképzés elkülönítése) megfosztva léptették érvénybe. Mert az alap- és mesterképzés elkülönítésétől a fejkvótáért rettegők félnek, mint ördög a tömjénfüsttől! (A hazánkban létező mai kreditpontrendszerről első pillanatban egy hetvenes évekbeli vicc jut az ember eszébe: „Mi az, ami vasból van, az égig ér és csicsereg?” „Az égig érő vascsicsergő.” „És mi az, ami nincs vasból, nem ér az égig és nem csicsereg?” „Ugyanaz, csak magyar gyártmány.”) Keresztfélévek zűrzavara, az alapismeretek elképesztő hiánya kíséri a mai kreditpontrendszerben vergődő hallgatókat. Vagyis ahol bevezették, olyan égig érő vascsicsergőként működik, amely nem vasból van, nem ér az égig és nem csicsereg.Ez azonban nem jelenti azt, hogy a rendszer rossz; hogy a krumpli ehetetlen. Az aggodalmakat megértem, de nem tudok azzal egyetérteni, amit a háromszintű oktatás ellenérveként szoktak felsorolni. Ezen érvek elfogadásával a fejkvótáért küszködők, a tudatos minőségrontók malmára hajtjuk a vizet. Vitatom, hogy ne lehetne a szakirányú képzést a hároméves alapképzésre építeni. Három év alatt nagyon sok mindent megtanul egy értelmes diák. A főiskolák egyetemi karokká alakításának is megvan a maga haszna. A főiskolák ugyan szakmát adtak, ám zsákutcát is jelentettek. 18 éves korában nem biztos, hogy jól választ az ember. Számos példát tudnék mondani, hogy miféle tortúrát jelent főiskolai diplomával továbbtanulni. Ha az eredeti főiskola egyetemi kar, az átjárhatóság sokkal egyszerűbb.Tisztaviszonyokat!Sajgó professzor és én a leglényegesebb kérdésekben – eltérő dioptriájú szemüvegeink dacára – egyetértünk. Valljuk, hogy a tudásalapú polgári társadalom minél több egyetemet végzett, jól képzett embert igényel. Szeretnénk, ha az egyetemi oktatás színvonala magas lenne, ha egyetemeink kutatóegyetemként működnének. Mostani optimizmusom mögött az áll, hogy hiszek abban: azok, akik ma a felsőoktatás kérdéseiről döntenek, hasonló elveket vallanak, hiszen tudós professzorok.Természetes, hogy érdekek ütköznek, de semmiképpen sem természetes, hogy a létezett szocializmus (és annak négyéves reinkarnációja) idején belénk táplált félelmek és reflexek továbbéljenek; hogy fetisizáljuk a normatíva, a fejkvóta, az oktató-hallgatói arány anakronisztikus fogalmait. Ki kell állnunk a háromszintű képzés és a súlyozott kreditpontrendszerre épülő, ésszerűen öszszeállított (azaz: minden tantárgy felvételének kötelező kritériumrendszere van) moduláris oktatási rendszer kialakítása mellett.A szerző egyetemi docens (ELTE)