Meddig élezhető az értelmiségi polémia?

A jelek szerint végleg kiásta a csatabárdot a magyar baloldali értelmiség. Az Orbán-kormány hatalomra jutása óta eltelt két év alatt az alig visszafojtott indulatok, a gyűlölködés uralta el a magyar közéletet. A miniszterelnök és az alig hivatalba lépett köztársasági elnök elleni lejárató hadjárat most már egy tudatos akarat közreműködésével párosul. Ez a trend különösen az írott médiában tapasztalható, ahol azért a név még többnyire arcnélküliséget takar. E jelenség, ha úgy tetszik, intellektuális tömeghisztéria vizsgálata nem könnyű feladat, hiszen a baloldal általában látványosan felhördül és azonnal fasizmust kiált, ha úgy érzi, hogy ő kerülhet a górcső alá. Az utóbbit elkerülendő, ebben az írásban egy rövid történelmi eszmefuttatás után egy szemantikai analízis keretein belül próbálunk indítékokat keresni a baloldali értelmiség viselkedési formáira.Első hipotézisünk szerint az értelmiség ezen része egy messianisztikus küldetéstudat által vezérelt trendet követ, amelynek gyökerei a hetvenes években keresendők. Akkoriban – pontosabban: 1973-ban – íródott a Szelényi Iván–Konrád György szerzőpáros nagy vihart kavart esszéje, Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz. Ez az értekezés implicite azt sugallta, hogy a magyar értelmiség, amelynek a marxista ideológia szerint a munkásosztály uralkodó osztállyá emelését kellett volna artikulálnia, egy olyan sajátos társadalmi osztályt képezett, amely önmagában is képes volt az osztályhatalom megszerzésére. Való igaz, hogy a szerzők szerint az értelmiségnek saját hatalmi törekvéseit szublimálni illett volna a munkásosztály javára, de amint tudjuk, ez nem így történt. A hetvenes években már fájdalmasan nyilvánvalóvá vált még a legradikálisabbak szemében is, hogy a magyar munkásosztály soha nem válik a forradalom szubjektumává. A magyar írók egy részének pedig eléggé sommás véleménye volt a munkások igazi értékrendjéről, amit talán Fejes Endre a hatvanas években megjelent Rozsdatemető című regénye fogalmazott meg a legmarkánsabban.Az igazi hatalom, mint köztudott, egy rendkívül szűk csoport kezében volt, akik közé nem is kevés értelmiségellenes értelmiségi is tartozott. Tény, hogy a hetvenes években az értelmiség azon része, amely lojális volt a hatalomhoz (és ez alkotja a mai baloldal döntő többségét), bejáratos volt a legfelsőbb körökbe is, és ha nem is a kádári, de az aczéli dolgozószoba nyitva állt előttük. A nagy francia író, Honoré de Balzac egyszer állítólag dührohamot kapott azt látván, hogy amíg a lerongyolódott és időnként száműzött orosz intelligencia előtt minden ajtó megnyílt Moszkvában és Szentpétervárott, addig őt, az akkor már világhírű írót egy egyszerű párizsi prefektus bármikor kizavarhatta az irodájából. Csak feltételezhetjük, hogy a derék franciát a sárga irigység fogta volna el a kádári hatalommal kokettáló értelmiség előszobázásait látván.A nyolcvanas évek második felében, amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy a magát szocialistának nevező inkompetens rendszer napjai meg voltak számlálva, a magyar értelmiség kettészakadt egy népi-urbánus ellenpárost alkotva. Az „urbánusok”, a későbbi SZDSZ élcsapata látványos antikommunista retorikával 1989 végére jelentős népszerűségre, és, tegyük hozzá, szellemi fölényre tett szert a „népi” MDF kissé nehézkes szellemi holdudvarával szemben. A történet innen már ismerős. A választásokat az MDF nyerte, és az SZDSZ rövid hezitálás után a karanténból kiemelt MSZP ideológusaival karöltve egy olyan kereszteshadjáratot indított az Antall-kormány ellen, amelyet demokráciákban ritkán látni. A végső cél, az MDF-kormány megbuktatása sikerrel járt, de ezzel még nem elégedtek meg: a demokrata fórum országlása alatt meghonosodott nyelvezetet is le kellett járatni. Ezzel azt remélték elérni, hogy ha ez a fajta politikai diszkurzus eltűnik a közéletből, akkor nem kell majd tartaniuk az MDF esetleges viszszatérésétől sem. Olyan szavak, mint magyarság, nemzet, kereszténység, hazafiság stb. a feketelistára kerültek, és bárki, aki ilyen kifejezéseket még használni mert, horthystának, mucsainak lett bélyegezve, és nem volt szalonképes értelmiségi körökben.Nos, a fenti szavak elburjánzásától a Horn-kurzus négy éve alatt igazán nem kellett tartani. Az 1994–98-as időszakban viszszatértek a nagyon is ismerős kifejezések, mint például az „érvrendszer”, amit a szocialisták használnak érvek helyett, és ami grammatikailag olyan, amilyen, de legalább nem borzolta az Antall-kormány szókincshasználatára oly érzékeny SZDSZ-es füleket. A másik bűvös szó volt a „szakértelem”, amellyel az MSZP egykori pártállami státusát volt hivatva elfedni. A szocialisták elitje nyilvánvalóan ismerte a Szelényi– Konrád-művet, ahol a szerzők a szakértelmet úgy jellemezték, mint a hatalom legitimációjának legfőbb biztosítékát. Mindezek ellenére az érvrendszerrel és szakértelemmel oly kiválóan felszerelt posztkommunista élcsapat megalázó vereséget szenvedett az 1998-as választásokon. Ezt a baloldal úgy értékelhette, hogy mégis visszatért a baljóslatú 1990-es év, és ismét a tervezőasztalnál kell kezdeniük mindent elölről. Ezúttal azonban a Fidesz győzelme általi sokkhatás jóval rövidebb ideig tartott, mint az MDF idején, és 1998 nyarára megindították a mai napig is tartó totális offenzívát. A tét itt nem kevesebb – és ez második hipotézis –, mint az Orbán-kormány teljes delegitimálása. Ez utóbbi természetesen nem alkotmányjogi szempontból értendő (habár időnként történnek bágyadt próbálkozások a választások előrehozatalára), hanem úgy, mint egy olyan kísérlet, amely az Orbán-kormányt egy kriptofasiszta típusú hatalmi szervezetként írja le. Ez a tendencia már nem sokkal a választások után is nyomon követhető volt, azonban akkor még csak azokon a hisztérikus dühkitöréseken belül, amelyeket pillanatnyi tehetetlenségében exhibitált a baloldal.A polgári kormány ilyenfajta törvényen kívüli helyezését szorgalmazó offenzíva két fronton történik. Az egyik a magyar miniszterelnök személyének (és családjának) lejáratása, amelyben Eörsi István, az egykori Lukács-tanítvány is jeleskedik. A másik a kormánynak mint intézménynek a diszkreditálására való törekvés, amelyben Tamás Gáspár Miklós Kazinczy óta a legbuzgóbb, ha talán nem is a legtehetségesebb nyelvújítónk jár az élen. Mivel az MDF ellen oly sikeres nyelvi karantén a Fidesszel szemben nehezen lett volna alkalmazható, egy olyan új nyelvezetet kellett konstruálni, amely a fiatal demokratákkal szemben is hatékony lehet. Kezdetben történtek ugyan kísérletek Orbán Viktor lekommunistázására, de ezt az eszköztárat hamar elvetették, hiszen a jövőben még mindig elképzelhető volt egy újabb MSZP–SZDSZ-koalíció, és ugye...Maradt tehát a jól bevált nemzetiszocialistázás. Kis Mussolini, kis Hitler, kis Néró – Eörsi, Popper Péter, Szalai Pál, Csákány György igazából nem finnyás, amikor történelmi analógiákat keres. Néró persze nem volt náci, de végső fokon porig égette Rómát, tehát belefért a keretbe. A lényeg egy olyan diktátorkép kialakítása, ami arra ösztökölné a gyanútlan szavazókat, hogy egy emberként követeljék annak távozását, leváltását és erkölcsi megsemmisítését. De mit is várhatunk egy olyan miniszterelnöktől, akinek a kormánya poszt- vagy még inkább „reformfasiszta, és csak a szélsőpolgárok támogatását élvezi?” A T. olvasó ne lepődjön meg a fenti mondaton, ezek a kifejezések a Tamás Gáspár Miklós által fémjelzett, már-már orwelli magasságokat idéző kettős beszédből valók.Az előbbieknél valamivel kifinomultabb módszert alkalmaz a baloldal két eminens szociológusa, Csepeli György és Kéri László. Csepeli baja a jelenlegi társadalmi valósággal olyan nagymértékű, hogy igazi posztmodern stílusban egy alternatív valóságot kreál – saját téziseit igazolandó – a polgárháború fenyegető rémképét prognosztizálva. Egy korábbi írásunkban már utaltunk a Dark City című filmre, ahol a főhős úgy győzedelmeskedik a gonosz fölött, hogy elsajátítja a valóságcsinálás művészetét. A film, úgy tűnik, a kelleténél nagyobb hatást gyakorolt egyes társadalomtudósokra.Kéri László azonban nem a hallucinációk világában él, ő éberen figyeli a polgári kormány minden lépését, és rögvest lecsap, ha a legkisebb esély adódik „nemzetiszocialista tünetek” leleplezésére. A kormány sportprogramja, ezen belül a labdarúgás, például kiváló célpont annak bemutatására, hogy a tömegsport égisze alatt valójában Übermenschek kiképzése folyik, s mivel az effajta szuperlényeknek nyilvánvalóan szükségtelen tb-járulékot fizetniük, így minek is az egészségügy? Otromba konklúzió ugyan, és igazságtartalma sincs, de ez már régóta nem zavarja Orbán Viktor egykori tanárát.Összegzésképpen megállapíthatjuk, hogy a magyar baloldali értelmiség a polgári kormánnyal szemben érzett olthatatlan gyűlölete miatt már nem a racionalitás talaján áll, hanem egy képzelt világ démonjaival viaskodik. Azok a kétségbeesett erőfeszítések, amelyek a társadalom többsége által megválasztott kormány törvényen kívüli helyezésére irányulnak, egy független megfigyelő számára nemcsak közveszélyesnek tűnhetnek, hanem megrendíthetik a fiatal magyar demokrácia alapjait is. Az efféle pirruszi győzelmet pedig egyetlen hazáját szerető értelmiségi sem kívánhatja. A szerző politológus